A pálinkát, a sört, és a csokoládét már kihúzhattam a saját hivatalos kóstolói listámról, a whiskyhez viszont még nem volt szerencsém – legalábbis szervezett keretek között. Egészen egy ártatlannak induló péntek délutánig.
A kilencedik kerületi Bols Mixer Akadémiába meghívott kis társaság nagy része hozzám hasonlóan tapasztalatlannak és kissé félszegnek tűnt, amikor helyet foglalt az Erkel utcai helyiség egyik hátsó szobájában. Az autentikus zenei aláfestésnek és a házigazda szettjének köszönhetően mintha a huszas évek New Yorkjában érezném magam egy harlemi pincében, ahová a szesztilalom alatt titokban bújtunk be Sugar Ray meghívására skót whiskyket kóstolgatni.
A külsejében egy bártulajdonost idéző bizonyos házigazda némi meglepetésre nem Amerikából és még csak nem is Skóciából származik, hanem Lengyelországból jött. Mateusz Zabiegajnak hívják, kilenc éve űzi a világ egyik legjobb munkáját: whiskynagykövetként repül egyik országból a másikba, miközben a maihoz hasonló kóstolókat tartva beszél legnagyobb szerelméről. Az itthon főként a whiskyrajongók körében ismert, single malt családba tartozó Bruichladdich képviseletében érkezett Budapestre, ahol életében mindössze másodszor jár, pedig lakcímkártyáját tekintve nem messze, Varsóban él.
Szinte egyfolytában vigyorogva, szenvedéllyel és gesztusokkal teli sztorikat mesél a skót whiskyről, annak történetéről, előállításáról, hagyományairól. Azt mondja, órákig képes lenne sztorizgatni, de most erre nincs lehetősége, ezért viszonylag rövidre fogja.
A whiskykészítés bölcsőjének számító Skócia történelemkönyveinek lapjait egészen 1494-ig kell visszalapoznunk, hogy írásos nyomra bukkanjunk: ebben az évben bizonyos John Cor barát kapott utasítást és nyolc hordó malátát a királytól aqua vitae készítésére. A whisky elnevezést a legenda szerint II. Henrik angol királynak köszönhettük, aki az élet vizét ír szavakkal uisce beathának hívta, amit később whishkeybának, majd whiskynek ejtették. A 17. század végén már egymás után nyíltak Skóciában a lepárló üzemek, majd egy 1707-ben kiadott perszonáluniós törvény miatt (magas adót vetettek ki az ital készítőire) kicsit lelassult a folyamat. A termelők lázongásának eredményeként aztán 1823-ban új törvényt hoztak, mely mérsékelte az adótartalmat, és engedélyhez kötötte a termelést, valamint a kereskedelmet. A 20. század elején már a Királyi Whisky Tanács határozhatta meg, mit nevezhetünk skót whiskynek: mint megtudjuk, kizárólag a Skóciában előállított, és legalább három évig és egy napig ott érlelt italt hívhatunk így.
Még mielőtt whiskyhez jutunk, Mateusz tovább mesél az előállítási folyamatokról. Érdekesen, szuggesztíven beszél, végig leköti a figyelmünket,
de körbenézve a társaimon, azt látom, mindannyian várjuk már, hogy végre elénk pakoljanak néhány pohárkával az általa egyfolytában méltatott skót nemzeti kincsből.
A whiskyt erjesztett gabonacefréből, kicsit leegyszerűsítve komló nélkül készülő sörléből párolják le, a gabona legtöbbször árpa, malátázott árpa, rozs, malátázott rozs, búza vagy kukorica. A párlatot aztán használt tölgyfa hordókban több évig érlelik. A skót whiskynek három fő típusát különböztetjük meg: a malátázott árpából előállított, jellegzetes ízű single maltot, a gabonából készülő, kevésbé karakteres, ellenben magas alkoholtartalmú gabonawhiskyt, illetve a legáltalánosabbat, az előbbi két típus keverékéből álló blended whiskyt. Ami a régiókat illeti, földrajzi alapon hat területre különül el a gyártás: a Mateusz által hirdetett Bruichladdich Islay whiskyrégiójában, a Hebridák egyik Campbeltownhoz közeli szigetén készül, amit Skócia whiskyszigetének neveznek.
Mielőtt megérkezne a tálca, rajta a kóstolóadagokkal, megkérdezi tőlünk, voltunk-e már ehhez hasonló eseményen. Nagyrészt nemleges válaszokat kap, úgyhogy tőle tudjuk meg, hogyan készüljünk mindjárt az első tételként érkező Bruichladdich Classic Laddie-re. Először megcsodáljuk a tisztaságát és a színét – utóbbi alapján akár almalének is hihetnénk, de ez a whisky alapszíne, mivel a Bruichladdich whiskykhez nem adnak karamellt vagy egyéb színezőanyagot –, majd gyengéden megpörgetjük a folyadékot a pohárban, melyen megjelennek a whiskycseppek, amit a skótok a whisky lábának hívnak. Utána becsukjuk a szemünket, gyengéden megszagoljuk az aranyszínű italt, majd a megdöntött poharat egészen finoman az ajkainkhoz érintve egy nagyon picit belenyalunk.
Mateusz ezt úgy hívja, hogy Cheers to Scotland, vagyis az első nyalat egy afféle tisztelgés a whisky készítői előtt. Könnyedebb, frissnek ható és kicsit citrusos a Classic Laddie, szinte megelevenedik a szemem előtt egy hűvös, zord, esős skóciai estének a hangulata, amit ez a néhány korty segít felmelegíteni. A másodikként érkező, még mindig ártatlannak tűnő 2001-es Bruichladdich Islay Barleyval történő flörtölés közben derül fény a whiskykóstoló-szüzek legnagyobb igazságára:
a víz a barátunk!
Bizony, Mateusz szinte parancsba adja, hogy legyünk szívesek némi vízzel felönteni a kis poharat és a már megtanult első körös metódust követően úgy fogyasztani a whiskyt. Hogy miért? Először is, mert így eltűnik az alkohol okozta agresszív bizsergés, felszabadulnak az illóanyagok, csökken az alkohol koncentrációja és ami a legfontosabb, sokkal inkább kihozza az ízeit, gyakorlatilag megnyílik előttünk a whisky. Az előzőhöz hasonló, könnyű italban felfedezek vaníliát, mézet és többféle gyümölcsöt is, tehát egy édesebb darabbal van dolgom.
Félidőnél egy különleges palackot ránt elő a táskájából, egy 1998-ban előállított vintage editiont, mellyel állítása szerint órákat lehet eltölteni. Ez viszont már egy kifejezetten nehéz tétel és mivel késő délután járunk, az ebéd pedig már olyan rég volt, hogy szinte teljesen elillant az emlékeimből, ezért igencsak érzem a hatását, úgyhogy most veszem igazán hasznát a köretként tálalt sós mogyorónak és perecnek. Egymás után küldöm le az életmentőnek gondolt ropogós falatokat, pedig ekkor még nem tudom, a neheze hátra van. Egy viktoriánus időket idéző üveggel büszkélkedik a nagykövet úr, ami a Port Charlotte 10-et rejti. Azt mondja, óvatosan álljunk neki, mindenképp vízzel felöntve ismerkedjünk meg vele. Vérbeli klasszikus füstös whiskynek mondható, de szerencsére az ízét tekintve nem ez a jelleg dominál, hanem csak a végén érkezik, addig viszont édesebb, gyümölcsösebb (mangó, banán, vanília, fahéj, kardamom) kortyok tartanak izgalomban.
Mondanom sem kell, az ötödik tétel környékén az addig kissé megszeppenve és meglehetősen csendben figyelő hallgatóság nyelve megered, egymás után érkeznek Mateusz irányába a kérdések (megtudjuk például, hogy a pálinka nem jött be neki annyira…). Én is kérdezek valamit, de majd csak otthon, a felvett anyag visszahallgatásakor derül ki számomra, mi iránt érdeklődtem az alapból hosszabb, szívmelengető, édeskés-füstös Port Charlotte Islay Barleyt ledöntve.
It’s a beast.
Nemes egyszerűséggel és némi kaján vigyorral a képén, így konferálja fel az utolsónak érkező Octomore 9.3-at, amit a világ egyik legkönyörtelenebb whiskyjeként emlegetnek. Nem mondom, hogy ilyen kedvcsinálót követően ugyanakkora lelkesedéssel és magabiztossággal állok (vagyis szerencsére ülök…) neki, mint a bő fél órával korábban kínált első tételnek, de nyilván nem futamodok meg. Pláne azok után, hogy egy kérdésre válaszolva elárulja, a világ legerősebben tőzegelt whiskyjéből heti négy-öt alkalommal szokott kortyolgatni, a kóstolókat rendre erre az italra szokta felépíteni, és imád mosolyogni az ilyen felvezetőt követő döbbent tekinteteken.
Nincs minden ízjegyének emléke a fejemben (hogy is lehetne…), de megmaradt a füstössége, és a tea, a körte meg a barack pillanatai, illetve határozottan éreztem, hogy tölgyfahordóból érkezve próbált meghódítani.
Sikerült neki, mint ahogy Mateusznak is felejthetetlenné tennie ezt az estét (pardon, inkább délutánt…), mert egy életre megtanultam, hogy whiskykóstolón a víz a legjobb barátom.
A Bruichladdich különlegessége, hogy a whisky gyártásához eltérő mértékben használ tőzegelt árpát, azaz a lepárló az enyhén tőzegelt párlatok mellett közepesen és erősen tőzegelt whiskyket is készít. A Bruichladdich emellett fontos tagja a bioárpával kísérletező úttörők csapatának: például itt készül a bizonyos beast, a világ legerősebben tőzegelt whiskyje, az Octomore (80 milliomodnyi fenol tartalommal) is. A lepárló kísérletező kedvű, ezt a palackjaikra jellemző merész dizájn is mutatja. Magyarországon többek között a Koktélboltban, a Whiskyneten, és a Radovin Borkereskedésben kaphatóak.
Ez is érdekelhet:
Skóciában királyi tiszteletadásban részesítik a nemes italt, melyet most egy száztizenöt mérfölden át kanyargó túrán ismerhetünk meg jobban.
Port Charlotte Islay Barley | Port Charlotte 10 | bols mixer akadémia | beszámoló | nagy sztori
Ezzel a tíz fantasztikus dizájntárggyal a legmenőbb hellyé teheted az otthonod
10+1 ikonikus és gyönyörű lámpa, ami garantáltan feldobja az otthonod
Beköszöntött a tél, és vele együtt megérkezett a Roadster magazin legfrissebb, 14. száma. Mit találunk benne? Kajakkal bejárjuk Grönland izgalmas és lenyűgöző helyeit, találkozunk a világ egyik leghíresebb párterapeutájával, Esther Perellel, és a Netflix által világhírűvé vált dél-koreai séffel, Jeong Kwannal, motorral részt veszünk a Balkan Rallyn, és beszélgetünk Kelecsényi Milán férfiruha-készítővel is. A Dél-afrikai Köztársaságban teszteljük, milyen az új AUDI Q8, és elbeszélgetünk a zoknik Rolls Royce-át gyártó Iszató Nisigucsival is. Elmegyünk egészen Kenyáig, hogy elefántokat nézzünk, az Őrségben kipróbáljuk, milyen a régió legújabb kabinháza, a Kástu, bemutatjuk a Déryné Kenyeret, a város új pékségét, teszteltjük az új elektromos KIÁt, ezen kívül pedig találkozunk még Berki Blanka topmodellel, Áron Eszter divattervezővel és sokan másokkal. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat, a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!