New Yorknak valamennyi évszakban megvan a maga egyedisége. Néhány évvel ezelőtt átélhettem, milyen érzés a tavasz derekán sétálgatni a felhőkarcolók között, legutóbb a filmrendezők kedvenc időszakában kapcsolódhattam rá a „világ fővárosára”.
Az ősz színekkel vakít el és illatokkal bódít, miközben az eltűnt nyár keserédes érzését kelti. Papíron legalábbis. Az öt New York-i napom alatt nem feltétlenül alakult így: a természet, bár kicserélte a látványt, plusz a ropogó falevelek hangjai és a kis(ebb) utcákat domináló narancsszínű tökök is a legszebb évszakra rezonáltak, a hőmérséklet viszont vonakodott változó korba lépni. Furcsa élmény volt október végén egy szál pólóban caplatni két látványosság között, sőt egy forrószellős délutáni futáshoz még a rövidnadrág is előkerült a Central Parkban.
Első New York-i utam alkalmával magába bolondított a város, amit bevallom, sosem gondoltam volna. Odáig nem különösebben izgatott Amerika, pláne a túlságosan is sokszínűnek, piszkosnak, olykor rossz hírűnek, és drágának hitt gigapolisz.
Öt évvel ezelőtt abban a másodpercben szálltak el az előítéleteim, amint a hídra felzötyögő brooklyni metró ablakából kilesve megláttam a sziluettjét. Minden kitörlődött és átértékelődött, pedig még semmit sem éltem meg.
Ilyen pillanatok legutóbb is akadtak, hiába pipálhattam ki korábban az úgymond kötelezők jelentős részét. New York ezért is landolt kedvenc városaim listájának élén, mert kis túlzással élve egy fél élet kevés valamennyi porcikájának felfedezéséhez.
Hetvenhárom kilométernyi trappolással járó öt átható nap krónikája következik újabb kötelezőkkel és újdonságokkal, klasszikusokkal és innovatív dolgokkal, no meg a kikerülhetetlen New York-energiával.
Űrhajó egy anyahajón
Kiváló New York-aperitif az Intrepid Museum. Szoftosan vezeti be az amúgy nehezen befogadható nagyvárosi élményörvényt, nem egyből a sűrűjébe ránt le. Kicsit buszozni kell érte, mert nem a dzsumbuj közepén található, cserébe valamivel nyugalmasabb és nofilteres látképével „mögém rakja” a várost.
Az 1982-ben alapított múzeum különleges helyet foglal el New York kulturális életében. Az Intrepid egy valódi repülőgép-hordozó anyahajó, egyedülálló kiállítási tárgyaival mesél az amerikai katonai és tengerészeti történelemről. Egy helyen lehet szájtátva bámulni az addig csupán filmekben vagy sorozatokban látott régebbi és újabb vadászgépeket, helikoptereket, plusz egy tengeralattjárót és egy igazi űrhajót.
A második világháborús hajó túlélt öt kamikaze-támadást és egy torpedócsapást, később a hidegháborúban, a vietnami háborúban és a NASA mentőhajójaként szolgált. Szinte minden része bejárható és megnézhető, legyen az a kapitányi kabin vagy a vezérlő, különösen szívmelengető tettként pedig nem felejtették el az életüket leszolgáló veteránokat, akik szívesen osztanak meg mindenkivel egy-egy sztorit vagy kulisszatitkot a Hudson-ön pihenő monstrumról.
Úgy is meghatározó élményt jelentett, hogy nem néztem rongyosra a Top Gun-t VHS-en és később kedd esténként a JAG-et is kihagytam, mert testközelből láthattam ikonikus repülő masinákat, és hát ritkán adódik lehetőség egy óriási hangárban centiméterekre állni egy űrhajótól, ami az intenzív élménycsomagot áruló Intrepid talán legerősebb része.
Séta az égben
Tériszonyosként nem a három éve megnyitott szuperkilátónál mutatott nyugalmi állapotot a pulzusmérő app, de amennyire izgultam a 30 Hudson Yards bejáratánál, úgy vártam a sajátos kialakítású Edge-et.
Elvégre a még New Yorkban is extrának számító épület magasabbra nyújtózkodik az Empire State Buildingnél vagy a Top of the Rocknál. Megközelítése a Burdzs Kalifához hasonlóan egy kifejezetten kulturált plázán keresztül történik és a lift sebessége is a dubaji kollégát idézi. Talán egy perc sem telt el és a szédítő felfelé száguldás végén a századik emeleten tértem magamhoz,
a fülbedugulást pedig gyorsan helyrerakta a döbbenetes látvány, a metszőre váltó szél és az ijesztőnek tűnő üvegpadló hármasa.
A 360 fokos panorámát nyújtó kilátó az üvegfelületeinek köszönhetően azt az érzést adja, mintha a semmi szélén állnék, és úgy néznék le a városra Manhattanen túl egészen New Jersey-ig.
A konkrét lefelé nézéshez kell ugyan némi bátorság, mert egészen félelmetes a talpam alatt megpillantani a várost háromszázharmincöt méter magasban. Az üvegfal mögött persze minden biztonságos, még a Meglógtam a Ferrarival egyik ikonikus jelenetének megidézése is megfordult a fejemben, ám végül nem támaszkodtam az üveghez orrot tapasztva, előrefelé állva „elengedett kézzel”, mint Ferris Bueller. Mások merészebbek voltak és a város fölé hajoltak a dizájnos épület égbe harapó párkányán.
Az biztos, hogy a nyugati félteke legmagasabb szabadtéri skydeck-je nem véletlenül lett New York egyik új kedvence. Megcáfolta azt a sztereotípiát, hogy ha egy helyi felhőkarcoló tetején jártál, akkor mindet láttad, ugyanis a dizájnja egyedülálló, a panorámája meg világklasszis: Manhattan nyugati oldaláról, a Central Parktól egészen a Szabadság-szoborig, és még azon is túl ellátni tiszta időben, az üvegpadló pedig a sztratoszféráig löki a látogató adrenalinszintjét.
Magasvasút, magasélet
Legutóbb kimaradt a város egyik legötletesebb megoldása, amit a zöldesítés nevében nyugodtan átvehetne a világ bármely nagyobb települése – amennyiben akad használaton kívüli magasvasútja.
New Yorknak volt, 2009-ben lett belőle egy lineáris park Manhattan nyugati részén. Az eredeti sínpályákat láttató, 2.3 kilométer hosszú ösvény az utcaszint fölött kanyarog Chelsea-ben, vagyis a kilátásra ugyanúgy megadtam az öt pontot. A kortárs tájépítészet egyik remekének tartott High Line-t megéri végigjárni, hiszen nem mindenhol lehet a város fölött húsz háztömbön át zavartalanul andalogni.
Cölöpökre épült oázis
Mondhatni a szomszédban (bár New York esetében enyhén szólva csalóka a néhány saroknyi távolság…) alakították ki az ugyancsak közparkként működő Little Islandet, de nem lenne vérbeli New York-i a sztori, ha nem kapott volna rendhagyó történetszálat:
a vízen „lebeg”.
Több mint 350 fajta virággal, fával, cserjével ültették tele a tulipánokra emlékeztető, összesen 280 darab betoncölöpre felhúzott 2,4 hektáros parkot, melynek csáberejét a színek és az illatok mellett egy eddig nem látott kilátópontja jelenti, ahonnan Manhattanre egészen új szögből lehet rálesni.
Látványos jutalom a hídtúra végén
„Mindössze” a világ egyik legismertebb hídján kellett átgyalogolni a sokadik kivételes látképért, bár a Brooklyn hídon átsétálás elvileg valamennyi New York-ba érkező percprogramjának kiemelt fejezete.
A manhattani oldalról a hídra fordulva egy füst alatt hangulatba hoznak és garanciával vállalják az egész hétre érvényes dallamtapadást az úgy száz méterenként dolgozó fotósok, akik minden bizonnyal céges policy-t követve bömböltetik Alicia Keys ide vonatkozó örökbecsűjét.
A brooklyni szekcióhoz közeledve szerencsére fokozatosan elhalkul a „Neeeew Yoooork…”, de miközben már itthon pötyögöm ezeket a sorokat, megint beindulnak a fejemben a taktusok, és ezzel aligha vagyok most egyedül.
Bocs.
Szóval, a bizonyos látképet a Brooklyn Heights promenádja adja. Némileg visszafogott, padokkal szegélyezett sétányt takar, ahol hétköznap délután is nyugodtan leülhettem és elmerülhettem Manhattan alsó része mellett Governors Island, Staten Island, no meg az ebből a távolságból is monumentálisnak kinéző Brooklyn híd látványában.
Utódlás-rajongók errefelé bátran tolhatnak egy Kendallroyingot, azaz kiülhetnek egyedül egy vízparti padra és elmerenghetnek az életen (bár a Succession záró képsorait a túloldali Battery Parkban forgatták).
Túl a csúcson
Régi vágyam volt egy elegáns New York-i koktélbárban eltölteni egy estét, de amit a sötétedés után amúgy meglehetősen kihalt pénzügyi negyed szívében bujdokló Overstorytól kaptam, az minden várakozásomat felülmúlta. A 70 Pine Street 64. emeletén, a két Michelin-csillagos Saga étterem felett kialakított Overstory annyira kortárs koktélbár, hogy csupán két éve nyitott. Színvonaláról legyen elég, hogy máris beválasztották a világ ötven legjobbja közé, a TimeOut-nál konkrétan az első helyen végzett a New York-i rooftop bárok listáján.
A bárba privát liften lehet feljutni, az exkluzivitás érzése pedig csak hatványozódik az odafenti félhomályban.
A helyiség a lágy rózsaszín, barack és réz tónusaival naplemente-szerű aurát kölcsönöz, csendesen összemossa a belső tér hangulatát a narancsban pompázó ég aljával.
Naplementekor kivételes élményt jelentett az alig több mint húsz férőhelyes, intim hangulatú bár pultjánál ülni, egy ajtóval odébb pedig a körbejárható terasz újabb hűha-hatással tarolt le: a panorámával.
Ami talán már unalmas (nem az!), de ezen a limitált létszámú helyen, ahol úgy néztem le a városra, hogy nem fúródtak az oldalamba a tolakodó könyökök, hanem csak egymagam álltam egy szűk folyosón alig egy méterre a korláttól, miközben azt éreztem, hogy a szél mindjárt lelök onnan, tényleg eszméletlen.
Természetesen nem csupán a kilátás miatt volt felemelő az Overstory; a letisztult italkínálat, a profizmus, a kedvesség és a figyelmesség, egy szóval a vendégélmény karcolta a tökéletest.
A koktélok közül az Államokhoz képest meglepően kevéssé édes, inkább felfrissítő hatású, vodkás, vermutos, cseresznyevirágos, könnyed és savanykás Pink Tuxedo, valamint a citrusosabb, vodkával, kókusszal, yuzuval, lime-mal bolondított Easy Money csúszott le, ahogyan azt kell, ráérősen, megfontoltan, hogy minél tovább tartson a minden valószínűség szerint aligha megismételhető pillanat.
Beleharapni New York-ba
A legtöbb New York-i számára a deli a pastramit jelenti, a pastrami pedig a Katz's-t. Az 1888-ban alapított intézmény a szemérmetlen turistalátványosság és a „rejtett” helyi kedvenc határvonalán lavíroz, és ezt a dilemmát a délután háromkor, tehát nem éppen csúcsidőben az utca középéig ért sor sem segített eldönteni.
A háromnegyed órányi várakozás viszont megérte minden percét.
A hely nem akar más lenni, mint ami a nyitás óta; zsibongó, látszólag kaotikus, abszolút kimaxolja a newyorkiságot, egyben maga az élő történelem, amely valahogyan beragadt az időben.
Az enteriőr sejtésre évtizedek óta nem változott, a küszöböt átlépve mintha egy időgép visszalökött volna a hetvenes évekbe – szinte vártam, hogy manhattani komfortzónáját elhagyva mindjárt betoppan a kordbársony zakós, barkós Woody Allen.
Az összesen nyolc kiadópult túloldalán dolgozó – fejenként napi négyszáz szendvicset összepakoló – cutterek kézzel szeletelik a sós hússzörnyet, a rendelést az éhes vevő kezébe nyomott papírra írják fel. A bizonytalanok kérhetnek kóstolót, de a bizonytalanság az első kóstolás utáni pillanatban nyomban elmúlik.
A klasszikus szendvicsben két szelet kenyér közé raknak be irtózatos mennyiségű, és prémium minőségű húst – miközben az egyik kenyeret mustárral kenik meg –, mellé kétféle savanyú uborkát adnak könnyítésként. Elképesztően finom és bőséges, átharaphatatlan adag, minden falatja maga az élvezet,
és ha van New York-nak íze, akkor alighanem ez az volt.
Desszertért – vagy igazából vacsoráért… – az ehhez képest újhullámosnak számító Dough-ra esett a választás, ami még amerikai szemmel is méretesnek mondott fánkjairól híres. A Vasalóházhoz közeli üzletbe benyitva szinte sokkolt az óriási édességektől roskadozó pult, mert hát a fánkok úgy háromszor nagyobbak az itthon megszokottaknál. A hagyományos változatok mellett olyan extrái vannak, mint a marajucás vagy a hibiszkuszos, és ami talán ennél is meglepőbb, ilyen összeállításban nem émelyítő cukorbombák, hanem kellemesen édes, egész estés majszolgatásra való partnerek.
Jóbarátok közt
Az élménylistán külön kiemelést érdemelt a Matthew Perry halálával utólag különös érzelmi töltetet kapott The Friends Experience, ami a Jóbarátok rajongóinak egy kihagyhatatlan New York-epizód. Hivatalosan kiállításként üzemel, valójában igen masszív nosztalgia- és emlékfröccs a szériában látott valódi jelmezekkel és relikviákkal, a mindenki által ismert ikonikus tárgyakkal a Nagy Fehér Kutyától kezdve a bökőszerszámon át a lábízű trüffelig, mindenek előtt az eredetit az utolsó apró részletig megidéző kulisszákkal, melyek között fotózkodni egyszerre volt hidegrázós és szívfacsaró.
Hasonló érzéseket csalt elő a grandiózus Madison Square Garden, ahol kosárlabda vagy jégkorongmeccs helyett ezúttal egy jó hangulatú és informatív vezetett túrán jártam; elvittek többek között a Knicks és a Rangers öltözőjébe, a VIP-páholyba és a pálya szélére.
Itt volt az ősz és remélhetőleg itt lesz újra
A tipikus őszi New Yorkot természetesen a sárgára, vörösre és barnára változott Central Park adta igazán, bár őszintén szólva, valamivel jobban átjött a hangulat Greenwich Village utcáin.
Máig nem értem, hogyan tud ez a kerület nyugalomban maradni az egyfolytában pulzáló város szívében. Tényleg csak pár (ezer...) métert kellett megtenni ide a betondzsungelből és mintha elhagytam volna a New York táblát. Meghitt, európai hatású, viszonylag alacsony épületeivel egészen más képet rajzol, sokkal inkább tűnik élhetőbbnek, hiába van tele bárokkal, klubokkal és éttermekkel, illetve művészeti galériákból és pékségből is jóval több akad errefelé, mint percenkénti dudaszóból.
Rejtett udvarok, szépen felöltöztetett kertek, színektől hamarosan búcsúzó fák, titkos parkok és szezonális dekorációkkal kicsinosított klasszikus lépcsős házak váltják egymást ezen a csendes környéken – itt megesett, hogy simán mászkálhattam a járda helyett egy-két kevésbé forgalmas utcán is anélkül, hogy morcosan nézett volna rám a lovasrendőr.
Greenwich Village a városnak azon része, ahová nem muszáj külön programtervvel érkezni; elég csak nekiindulni, és nyugodt szívvel bolyongani a háztömbök között, mert minden sarkon be tud húzni valami.
New York tehát számomra csöppet sem vesztett a vonzalmából. A már egy látogatás után ismerőssé vált és kedvenccé jelölt helyek, legyen az a Bryant Park, a Central Park, vagy a Village egyaránt visszahívnak, arról nem beszélve, mennyi minden kimaradt még mindig. Az emberek továbbra is közvetlennek, segítőkésznek és figyelmesnek tűnnek, és persze simán lehet, hogy csupán felszínes ez a kedvesség, de ott, abban a pillanatban, egy jól időzített mosoly kíséretében érkező váratlan dicséret („de jó ez a kabát!”), vagy a kávé mellé adott ajándéksüti, csak mert „második nászúton vagyunk és szeretjük a várost”, mind fel tudja tölteni a lelkem.
És ki tudja, talán öt év múlva ismét fel fogja, mert hát miért ne álmodhatnék nagyot? Hiszen New Yorkban még az álmok is nagyobbak.
(Fotók: a szerző, Csáki-Hegedűs Nóra, Intrepid Museum, Edge NYC, Overstrory, Getty Images, Unsplash)
nagy sztori | hangulat | the friends experience | látványosság | tippek
Ezzel a tíz fantasztikus dizájntárggyal a legmenőbb hellyé teheted az otthonod
10+1 ikonikus és gyönyörű lámpa, ami garantáltan feldobja az otthonod
Beköszöntött a tél, és vele együtt megérkezett a Roadster magazin legfrissebb, 14. száma. Mit találunk benne? Kajakkal bejárjuk Grönland izgalmas és lenyűgöző helyeit, találkozunk a világ egyik leghíresebb párterapeutájával, Esther Perellel, és a Netflix által világhírűvé vált dél-koreai séffel, Jeong Kwannal, motorral részt veszünk a Balkan Rallyn, és beszélgetünk Kelecsényi Milán férfiruha-készítővel is. A Dél-afrikai Köztársaságban teszteljük, milyen az új AUDI Q8, és elbeszélgetünk a zoknik Rolls Royce-át gyártó Iszató Nisigucsival is. Elmegyünk egészen Kenyáig, hogy elefántokat nézzünk, az Őrségben kipróbáljuk, milyen a régió legújabb kabinháza, a Kástu, bemutatjuk a Déryné Kenyeret, a város új pékségét, teszteltjük az új elektromos KIÁt, ezen kívül pedig találkozunk még Berki Blanka topmodellel, Áron Eszter divattervezővel és sokan másokkal. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat, a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!