Close
A világon nincs még egy olyan hentes, mint aki ebben az olasz kisvárosban él

A világon nincs még egy olyan hentes, mint aki ebben az olasz kisvárosban él

Dario Cecchinit a méltán híres Chef’s Table című sorozatból ismerhette meg a világ, azóta pedig havonta több százan zarándokolnak el hírhedt hentesboltjába és különféle kóstoló menüket kínáló éttermeibe.

Panzano egy aprócska település az olaszok gasztronómiáját nagymértékben meghatározó vidék, Chianti szívében, ahol nem csak ízletes, de komoly díjakat elnyerő, világhírű borok készülnek. Ott született Dario Cecchini, a Cecchini hentes dinasztia nyolcadik generációjának képviselője, akiért a kulináris élvezetek kedvelői akár a fél világot is átutazzák az életre szóló élményért.

Egészen különös élettörténet az övé: gyerekkorában minden áron állatorvos szeretett volna lenni, úgy gondolta, ha már a családja foglalkozása az állatok megölése, az övé majd a megmentésük lesz. Amikor édesapja idő előtt eltávozott az élők sorából, felelősséget érzett a hentesbolt és a családi hagyományok iránt, ezért úgy döntött, ő is felköti a fehér kötényt és beáll a húsospult mögé.

Egész életében úgy nevelték, hogy azt a tényt, hogy egy állat azért kerül a vágóhídra, hogy az embereket táplálhassa, nem szabad úgy felfogni, mint valamiféle barbárságot. Sokkal inkább hálát kell adni érte, hogy jól lakhatunk belőle és bármikor is ölje meg a boltba szaftos húsok formájában bekerülő marhákat és sertéseket, meg kell tisztelnie az állatot. Ez nem csak annyit jelent, hogy életében jól tartja őket, hanem azt is, hogy amikor eljön az ideje, hogy a tányérokra kerüljenek, minden egyes részét felhasználják, hogy semmi ne menjen kárba.

Dario a mai napig ebben a szellemiségben építi nem is olyan aprócska birodalmát Panzanóban, ahol a hentesbolt – azaz az Antica Macelleria Cecchini – mellett több éttermet is üzemeltet. Egészen pontosan egy kis bisztrót, ami a Dario D.O.C. nevet viseli, egy bistecca fiorentinát, azaz chianina marhából készült steaket tökélyére fejlesztő helyet, az Officina della Fiorentinát és a Solociccia névre keresztelt éttermet, ami azt jelenti: csak hús.

Mivel a párommal hatalmas Chef’s Table-rajongók vagyunk, az első, amit a szeptemberi olasz körutazásunk szervezésénél kitaláltunk, az volt, hogy ide bizony el fogunk menni. A sorozatból Dariót egy kedélyes, életigenlő figuraként ismertük meg, nagyhangú, vidéki olaszként, akivel napokig ülnénk egy asztalnál, ha lehetne. Úgy beszélt a marhák és a sertések életének ápolásáról, majd a nagy tisztelettel elkövetett levágásukról, a húsról, mint a mindennapok legfontosabb hozzávalójáról, ami ősidők óta táplálja az emberiséget,

hogy szerintem még egy instabilabb lábakon álló vegetáriánust is azonnal levenne a lábáról és elugrasztaná a legközelebbi henteshez.

Nehéz volt eldönteni, hogy melyik éttermet válasszuk, de végül a Solociccia mellett döntöttünk, ahová az utazás előtt két héttel foglaltunk helyet és körülbelül fél órán keresztül ujjongtunk, amikor megkaptuk a visszaigazoló e-mailt, ami természetesen nem csak egy szimpla automatikus válasz, hanem egy ügyintéző személyesen, a keresztnevével fémjelezve küld ki a leendő vendégeknek. Az ok, amiért a Solocicciát választottuk, az volt, hogy itt kínálják a legváltozatosabb menüsorokat, az ember lényegében végigkóstolhatja Dario teljes életművét. Mi egy hatfogásos menüre jelentkeztünk be, ami harminc euróba került és korlátlan víz és bor fogyasztás járt mellé.

Alig vártuk, hogy elérkezzen a nap, amikor végre felpattanhatunk a közelben bérelt kis piros Vespánkra, hogy egyenesen Chiantiba száguldjunk, a húsmennyország felé. Amikor beértünk Panzanóba, távolról láttunk néhány piros csíkosra festett házat és mi a sorozatból már jól tudtuk, hogy itt kell leszállnunk a robogóról: megérkeztünk a Cecchini birodalomba.

Nem véletlenül írtam néhány sorral feljebb, hogy helyet foglaltunk, amikor bejelentkeztünk az étterembe, itt ugyanis az a szokás, hogy hosszú asztaloknál ülnek egymás mellett a vendégek. Nincs romantikus kétfős asztal vagy három, négy személyes boxok – kb. tizenöten ültünk egy asztalnál, mint egy nagy, olasz család. Mellettünk svédek, amerikaiak, az ország távolabbi tájairól érkező olaszok duruzsoltak,

olyan volt, mint egy nemzetközi találkozó.

Miután szóba elegyedtünk a velünk szemben ülő texasi párral és hallottunk az asztal másik végéből egy-egy szóváltást, azt is megtudtuk, hogy teljesen különböző indíttatásból kötöttek ki itt az emberek. Volt, akinek a helyi idegenvezető ajánlotta, volt aki szájról szájra terjedő pletykából és persze voltak olyanok is, akik hozzánk hasonlóan imádják a gasztronómiát és minden izgalomról tudni szeretnének. Zörögtek a kenyeres zacskók, a bor kézről kézre járt és mindenki nagy izgalommal várta, hogy megérkezzen az első fogás.

Elsőként vastagabbra szelt felvágottat kaptunk, ami körülbelül úgy nézett ki, mint nálunk a disznósajt és bár én személy szerint ilyesmit nem eszem, ebből elég volt egy falat és máris többet akartam. Mivel tudjuk, hogy Dario mindent felhasznál, valószínűleg, nyelv, fül és egyéb finomságok kerülhettek ebbe a különlegesen finom szalámiba, de a második szeletnél ez már igazából egyáltalán nem érdekelt. Mellé zöldséget és kenyeret kaptunk. Ezt követte egy ragu, ami pirítóson érkezett, majd egy szinte teljes mértékben nyersen tálalt marhahúsgolyó, amibe rozmaring ágakat szúrtak, ami valami elképesztően zamatos ízt kölcsönzött a húsnak. Ha még nem említettem volna, itt minden marhából készült, egyetlen fogást kivéve, a harmadikat, ami sült sertéshús volt, teljesen naturálisan elkészítve, fűszeres babsalátával tálalva. A negyedik versenyző szintén finoman átsült hús volt, méghozzá marhafartőből. Ezt követte egy zöldséges saláta, aprólékkal, zárásként pedig a Mediciek golyóit kaptuk – rossz az, aki rosszra gondol. Ezeknek a paradicsomszószban úszó fűszeres húsgolyóknak az volt az egyetlen hátrányuk, hogy nem spagettivel, hanem csak egymagukban érkeztek, bár tény, hogy a menüsor végére már egy pohár víz is nehezen csúszott le, nemhogy még egy kis plusz köret.

Akinek fért még a bendőjébe valami, az lefojthatta a sok húst egy kis aprósüteménnyel és kávéval, búcsúzóul pedig egy kis pohárka grappával lehetett koccintani. Ez utóbbit egyébként Dario és csapata olyannyira szereti, hogy mindenkinek, aki betér a hentesboltba vagy csak megpihen a környékén, azonnal a kezébe nyomnak egy kupicával.

Hogy mi lehet a titka a panzanói hentesnek? Sokat gondolkoztam rajta, hiszen elképesztő tömegek érkeznek hozzá az év minden szakában. Ez a közvetlenség biztosan és valószínűleg az is, hogy minden alkalommal, amikor az ember a boltjában vagy valamelyik éttermében jár, beszélhet vele pár szót vagy átkarolhatja miközben közösen szavalnak vagy épp énekelnek a bikafejű ember szobra mellett. Annak ellenére, hogy ma már az Antica Macelleria Cecchini mellett ajándékbolt is működik, ahonnan “Carne diem” feliratú pólókat, Dariót ábrázoló képeslapokat, felakasztható papírdíszeket és egyéb szuveníreket lehet hazavinni, még mindig nagyon emberi és nagyon eredeti, amit a Cecchini család csinál.

Nincs még egy ember, akinek annyira jól állna a mondat, hogy “Beef or not to beef!” és nincs még egy olyan hentes, aki ilyen színvonalon űzné ezt a több évszázados mesterséget.

Van egy jó hírünk.

Megjelent a Roadster magazin első nyomtatott kiadása, amelyben olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szép lett, reméljük, neked is tetszeni fog.

Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazin első számát.

Ez is érdekelhet:

(Fotók: a szerző fotói)

Close