Close
Évtizedekig rá se néztem, most pedig nem tudom elképzelni az életem nélküle

Évtizedekig rá se néztem, most pedig nem tudom elképzelni az életem nélküle

Mondják, vannak dolgok, amikhez meg kell érni. Nem szeretnék mindjárt belvárosi szobacoelhóba átmenni, úgyhogy rögtön le is szűkítem a kört a kávéra. Nem arról van szó, hogy felnőtt lettem és az iskolai menza tejjel higított gyerekbarát változata után végre megkaptam az engedélyt a fajsúlyosabb italokra, hanem lassan a negyvenesek klubjának előszobájában kopogtatva jutottam el oda, hogy értékelni tudom a feketét.  

Gyermekként és tinédzserként gyakorlatilag semmilyen kapcsolatom nem volt vele. Már amennyiben nem számítjuk, hogy éveken át testközelből láttam, amint apám minden egyes nap másodpercek alatt leküld három-négy pohárral. Cukor, tej vagy édesítő nélkül. Elképzelni sem tudtam, mi lehet a jó ebben a számomra ihatatlan és keserű feketeségben. Húszas éveim elején járva sem változott a helyzet, igaz, akkoriban még az értelmező szótárakban se nagyon lehetett olvasni a specialty kávékról, nemhogy egy szabolcsi kis falu presszójában kifüggesztett árlapon. 2006-ra datálódó Budapestre költözésemet követően sem állt be komolyabb változás; nem túlzok, hogy az azt követő nyolc-tíz évben több olimpiát rendeztek a világban, mint ahány kapucsínót rendeltem a fővárosban. Igen, kapucsínót, mert a rövid feketén kívül erről az egyről tudtam, hogy milyen.

Gőzöm sem volt arról, mi az a latte, miben más a latte macchiato, van-e köze Amerikának az americanóhoz, a frappuccinót meg valamilyen kávés süteménynek hittem.

Ennél a pontnál kellene következnie a bizonyos nagy fordulatot kiváltó eseménynek. Konkrét pillanatra mégsem emlékszem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy sűrűbben járok a munkatársakkal kávézni a teraszra, ebéd után jólesik egy laza tejeskávé,

az egyre gyakrabban előforduló délutáni kókadozások elleni csatába pedig pallosként magam elé tartott bögrével indulok.

Nem állítom, hogy szertartás lett és azt sem, hogy berögződött szokás, amit mindennap ugyanabban az időben muszáj megcsinálnom, mert különben felbomlik a tér-idő kontinuum. Egyszerűen megszerettem. Hála többek között a bevallottan kávéfüggő barátnőmnek, aki afféle női Surdaként addig képtelen bármit is kezdeni magával, amíg el nem fogyasztotta a napindítóját. Közös életünk elengedhetetlen részévé vált az együtt kávézás, aminek hétvégén szeretjük megadni a módját: olyankor kimenőt kap a kávégép és előszedjük a jó öreg kotyogóst, mert kevés idillibb életkép létezik annál, mint amikor egy békés vasárnap délután a frissen főzött kávé illata átjárja a lakást.

Az elmúlt években a pályafutásom alakulásának hála lényegében nem telt el úgy hét, hogy ne kellett volna kötelességszerűen beülnöm egy kávézóba. Vagy azért, mert oda kérte az interjúalany a találkozót, vagy mert éppen azt kaptam feladatként, hogy írjak cikket az adott helyről. Persze mindezek hatására sem lettem okleveles szakértője a kávénak; nem tudtam érdemben hozzászólni, ha mondjuk blendekről beszélgettek az asztalnál, továbbá meg sem fordult a fejemben, hogy felüljek a manapság trendinek számító pályaelhagyók vonatára, és kávézót nyissak a budapesti bulinegyedben. Annyit azért – Olaszországban – megtanultam, hogy az igazi kávé kizárólag az eszpresszót jelenti, minden más csak leves – ahogy azt egy nagydumás talján felszolgáló mondta nemrég valamelyik piazzán. Az olaszoknak, azt hiszem, elhihetjük, mert náluk a foci mellett esetleg a gőzölgő feketének van ekkora hatása a mindennapokra. Viszonylag kevés olyan országot tudnék mondani, ahol a kissé későre nyúlt, bőven este tíz után befejezett vacsorát követően a pincérek hitetlenkedve néznek és döbbent tekintettel adják le egymásnak a drótot, hogy a négyes asztalnál ülő zizzent magyarok nem kérnek kávét 22:19-kor.

Ami pedig Budapestet illeti, egészen elképesztő a fővárosi kávézó-felhozatal. Ez a másik ok, amiért beleszerettem ebbe a kultúrába, ugyanis egyszerűen nem bírom ki, hogy ha az utcán csatangolva meglátok egy hangulatos kis helyet, ne üljek be kipróbálni a kávéját. Ócska közhelyként hangzik – pláne, mióta a telefonfüggő világunkban divatosnak és menőnek számít offline-nak lenni –, de ilyenkor tényleg azért megyek be, hogy kikapcsoljak.

Nem simogatom a mobilom, nem görgetem céltalanul az Instagramot, és nem nézem meg a Facebookon kapott értesítőt.

Kényelmesen elhelyezkedek egy legtöbbször ablak melletti helyen, figyelem az embereket, meg az utcán boldogan trappoló kutyákat, ha rosszabb időt fogtam ki, akkor a kilátást kicsit elhomályosító esőcseppeket. Nem gondolok semmire, csak a kávéra.

Nagyon ritkán nagypolgárizom egyet, és egy múlt századi hangulatú klasszikus kávéházat választok, például a fantasztikusan szép Párisi Udvart, ahol a kényelmes óriásfotelben terpeszkedve úgy érzem magam, mintha egy 1900-as évek elején publikáló, inspirációt gyűjtő író lennék. Vagy a hasonlóan fennkölt New York Kávéházat. Ezeken a helyeken már a körítés is olyan impulzusokat ad, hogy másra nem igazán tudok odafigyelni. Ha mégis, akkor a nyomtatott sajtón felcseperedett generáció tagjaként szívesen lapozgatok napilapot vagy magazint, miközben piciket hörpintek a kávémból, hogy az minél tovább tartson.

Mindezekből talán lejön, hogy a kávé számomra nem feltétlenül az íze vagy a hatása miatt fontos. Sokkal inkább a hozzá köthető élményekért, a meghittnek mondott pillanatokért, valamint azért a pár percért, amikor nem kell agyalnom semmin. És ezek után még az is megtörténhet, hogy ha egyszer lesz egy kutyánk, Kávénak fogják hívni.

Van egy jó hírünk.

Megjelent a Roadster magazin első nyomtatott kiadása, amelyben olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szép lett, reméljük, neked is tetszeni fog.

Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazin első számát.

Ez is érdekelhet:

Close