Close
„Nem szeretem a trendeket, beskatulyáznak” – Sárközi Ákos-portré

„Nem szeretem a trendeket, beskatulyáznak” – Sárközi Ákos-portré

Az üzemi konyha taposómalmából rajtolva ma már a Michelin nagyszínpadának egyik hazai headlinere. Az ország legismertebb és legnépszerűbb konyafőnökei között emlegetik, két budapesti csúcsétterem is ezer szállal kötődik hozzá. Egy saját maga által írt jellemzés szerint színekben és látványban gondolkodik, illetve az ételek szépségének megmutatására törekszik. Közvetlensége és gyakori tévés jelenléte alapján extrovertált figurának tűnik, pedig néha zavarják a nyilvános szereplés járulékai. Sárközi Ákossal, a Borkonyha és a Textúra séfjével, egyben a Konyhafőnök című tévéműsor meghatározó arcával beszélgettünk pályakezdetről, festészetről, motorokról, csillagokról, mélypontokról, inspirációról és kacsamájról. Az interjú a Wallis Motor egyik márkanagykövetével egy olyan cikksorozat keretében készült, amely az “elsőnek lenni” motívum nyomában jár. Ez ugye sok mindent jelenthet, többek között azt, hogy az illető valami kiemelkedőt, újat és értékeset hozott létre.

Fotográfus akart lenni, végül egy teljesen eltérő pályán befutva teljesedett ki. Hét évvel ezelőtt a nemzetközi gasztrovilág legfajsúlyosabb elismerését kapta meg az általa irányított étterem, itthon pedig kétszer választották az év séfjének. 2016-ban zsűritagként debütált az RTL Klub főzős műsorában, az így szerzett országos ismertséget igyekszik a konyhaművészet javára fordítani. Szereti a szabadságot – nemcsak a konyhában –, szívesen nyúl más nemzetek alapanyagaihoz. Hamarosan betölti a 45. életévét, ami könnyen elképzelhető, hogy további fordulatokat tartogat a karrierjében.

Váltás felfelé

Annak idején a bizonyos szintlépést elég nagynak tűnő ugrással tette meg, hiszen

üzemi konyhából igazolt át a csúcsgasztronómiába.

Semmiféleképpen nem nevezném sokknak” – válaszolja arra a felvétésre, milyen léptékű volt ez a fordulat.

Nagyon szeretem az üzemi konyhát, öt évig dolgoztam ott. Igazi családbarát munkahelynek számított abból a szempontból, hogy hétfőtől péntekig osztottak be, ünnepnapokon és hétvégén otthon lehettem. Szakmailag is rengeteget adott. Nem szabad lenézni a közüzemi konyhán dolgozókat, ugyanis kőkemény munkával napi 7-800 embert szolgáltunk ki. Öt év elteltével éreztem, hogy eljött a váltás ideje. Az ország egyik legjobb éttermébe, az Alabárdosba kerültem egy igazán úttörőnek számító szaktekintély, Bicsár Attila kezei alá. Megremegett a lábam, de örültem a lehetőségnek és megpróbáltam élni vele.”

Minden jel szerint sikerült, plusz a kezdeti önbizalom-növeléshez egy rövid portugáliai “tanulmányi kirándulás” is hozzájárult.

Egy versenyen nyertem el a lehetőséget. A kétcsillagos Vila Joya étteremben dolgoztam két hetet, ami nem túlságosan sok idő, de teljesen másfajta szemlélettel találkoztam. Jó volt megtapasztalni, miképpen nyúlnak az alapanyagokhoz, milyen a konyhaszervezettség, milyenek a receptúrák, hogyan állnak a vendégkérdéshez, miszerint komponálják meg a szervizt. Fantasztikus és egyben inspiráló időszakot tölthettem el a világ egyik legszebb éttermében.

Jó pár dolgot elhoztam onnan, de még mielőtt rosszra gondolnál, az ott átélt érzésekre értem. Könnyedén beilleszkedtem a csapatba. Kérdezték is, miért nem maradok, de csak két hétre kaptam lehetőséget. Az évezred elején egyébként elgondolkodtam rajta, hogy esetleg máshol folytatom; Ausztráliában élt a családom egy része, és felvetődött, hogy az olimpia idején a világ másik felében vállalok munkát. Végül másként alakult. Itthon tartott a család, és a szakmai utam is Magyarországhoz kötött.

Meglepetéscsillag

Az ausztrál rokonokat leszámítva alighanem mindenki jobban járt azzal, hogy Sárközi Ákos Magyarországon maradt és újító tányérjai a hazai étlapokon bukkantak fel. Erre talán a legjobb bizonyíték, hogy mindössze négy évnyi közös munka után máris koccinthattak a Borkonyha első Michelin-csillagjára. Nem is számítottak rá.

Kiváló induló lehetőséget jelentett, amikor 2010-ben Horváth Tamással és Kalocsai Zoltánnal megnyitottuk a Borkonyhát. Az esélytelenek nyugalmával dolgozhattunk, ami sokat segített. Persze Tamás és Zoli alaposan benne voltak a szakmában, ismertek mindenkit. A mi éttermünk családias, szeretetre éhes kis helynek számított, részben azért, mert mindig volt afféle tulajdonosi jelenlét az étteremben, ezáltal folyamatosan akadt gazdája.

Lehetőségünk nyílt játszani, és megmutatni, mit képviselünk.

Belefértek a hibák is, ettől voltunk emberiek és ezt jól is kommunikáltuk. Abban látom a Borkonyha sikerét, hogy újfajta megközelítést hozott a vendéglátásba, és ezt értékelte a Michelin. Meglepetésként ért, mivel abban az időszakban az extra fine dining-típusú éttermek kapták meg, mi voltunk az első laza hangvételű bisztró, amely kiérdemelte. Csodálatos volt, de onnantól kezdve egy másfajta irányba indultunk el. Ezt szintén meg kellett tanulni kezelni.

Lassan túlléphetnénk már a gulyáson

Rajta kívül rengeteg szakmai nagyágyú dolgozik Magyarországon – elég csak megnézni a hazai Michelin-csillagos, topétteremként emlegetett helyek számát. Nem is igazán szeretett volna neveket mondani arra a kérdésre, kiket tart a mai magyar gasztronómia szerinte legmeghatározóbb alakjainak.

Számos kollégát tudnék felsorolni, akik rengeteget tettek hozzá a fejlődéshez. Bicsár Attilát mindenképp megemlíteném, hiszen első mentoromként maximális bizodalmam volt benne. Tengernyi pozitív dolgot kaptam tőle vezetéstechnika, alapanyag-ismeret, konyhai élet, újítások terén. Kedvelem Bíró Lajost is, aki sokak szemében megmondóembernek, megosztó figurának számít, de karakán személyiség, végtelen energiát égetve tette oda magát. Az Amerikában ismert, szállodaláncok egyedüli séfjeként hírnevet szerző Kiss Jánostól szintén megannyi inspirációt kaptam” – mondja, majd kiemeli, hogy hála istennek remek a kapcsolata a kollégákkal.

Nem tapasztal szakmán belüli rivalizálást, bár természetesen árgus szemekkel figyelik, éppen milyen újítást talál ki a másik.

Attól, hogy én rivalizálnék Bélával, Dezsővel vagy Józseffel, nekem még nem lesz jobb” – zárja le röviden a témát.

Egy másik topic megnyitásaként pedig a magyar gasztronómia fejlődési ívét boncolgatva arról folytatjuk, pályafutása hajnalához képest napjainkra mennyiben lett más a magyar konyha.

Annak idején az Alabárdos Magyarország egyik meghatározó éttermének számított. Bicsár Attila olyan újhullámos megközelítést próbált alkalmazni, amit akkoriban néhány kivételt leszámítva kevés helyen lehetett megtapasztalni. Nagyszerű volt ebbe belecsöppenni és ezáltal folyamatosan benne lehettem az újhullámos rendszerben.

A szakmai fejlődésem tehát már sok-sok évvel ezelőtt elindult. Az akkori csapatunk tagjaiból – sous chef-ek, head chef-ek, tanulók – szépen lassan mindenki felnőtt, mára már konyhát vezetnek, executive chef-ként dolgoznak. Lassan mi leszünk azok az irányadók, akiket az utánunk érkező generáció követhet.

A konkrét témafelvetésre válaszolva, nagyot változott a magyar gasztronómia, felkerültünk a nemzetközi térképre. Régebben a világ közepének gondoltuk magunkat – bár elképzelhető, hogy ez még a mai napig így van. Manapság mindenkinek figyelnie kell a külföldi vendég igényeire, hogy neki mit jelent a konyhánk. Ez pedig nem feltétlenül egyezik a mi elképzeléseinkkel.

Még mindig erősen a piros paprika-gulyás vonalon halad a magyar konyha, holott valójában ennél sokkal szebb és változatosabb.

Ezt kezdtük el megmutatni és ezáltal lett nyitottabb a külföldi közönség az igazi magyar konyhára. Hiszek abban, hogy csak az elején vagyunk és bőven lehet még alkotni.

Lángos az erdőben

Egy séf élete sem kivétel abból a szempontból, hogy nem tudja megúszni a hullámvölgyeket. Sárközi Ákosnak nem csupán az első etapoknál akadtak mélypontjai, hanem úgymond a befutás után is.

Sokszor jönnek mélypontok, de fel kell állni belőlük. Pár évvel ezelőtt nem igazán láttam a szakmai kihívást magam előtt, de dolgoztam tovább.

Egy bizonyos szint fölött elkerülhetetlen a hullámvölgy.

Megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne csak a maciknak lángost sütni az erdő kellős közepén. Akadnak ilyen időszakok, de a lényeg az, hogyan hagyhatjuk magunk mögött.

A kérdés ennél a pontnál úgy adja magát, mint rántott borjúlábhoz a lilakáposzta.

Kaptam szakmán belüli annyi pozitív visszajelzést és impulzust, amelyek elegendőnek bizonyultak az átbillentéshez, nem beszélve a családról és a barátokról, akik szintén sokat hozzáraktak. De bárhol, bármikor, akár holnap is felbukkanhat egy újabb hullámvölgy, amivel nincs semmi baj szerintem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig, minden frankó.

Ha valaki húsz-huszonöt éve benne van egy szakmában, egyre nehezebb folyamatosan a topon lennie.

Ilyen szempontból a legrosszabb a fine dining típusú konyha, merthogy állandó a megfelelési kényszer és mindig ott van a nyomás, hogy – a Borkonyha esetében – elvehetik a csillagot. Biztos nálam is eljön majd az a pont, amikor a hátra lépés nemcsak egy-két lépést jelent majd, hanem jóval többet.”

Fine dining – ennyi volt?

A közelmúltban tett egy meghökkentőnek tűnő kijelentést, mondván vége van a klasszikus értelemben vett fine diningnak. Vajon fenntartja még?

„Abból a szempontból igen, hogy

az emberek nem igazán akarnak feszengősen beülni egy étterembe. A fine dining szerintem kicsit átalakult.

Nem is nagyon kedvelem ezt a kifejezést, inkább azt mondom, a minőségi egyszerű konyha felé mentünk el. Az egyszerűség pedig nem azt jelenti, hogy a földön ülünk és kézzel eszünk, hanem emberközpontúbbak lettek az éttermek. A mieink is. El tudsz menni kutyával, gyerekkel, vagy akár strandpapucsban – és most direkt hozok szélsőségeket – tehát nem arról szól, hogy jaj, most nem fogod tudni, melyik evőeszközzel kell nekikezdeni az adott fogásnak.

A lényeg, hogy minőségi vendéglátást nyújtsunk; a felszolgáló ismerje a vendéget, jól kommunikáljon vele, ráérezzen az igényeire. Mindezek mellett olyasfajta világot szemléltessünk, ami túlmutat a hétköznapi étkezésen. Emléket akarunk ébreszteni. Sokkal inkább hiszek a minőségi fine bisztróban, kicsit emelkedett stílusban bemutatva a helyet úgy, hogy az alapanyagot helyezzük előtérbe. Ez a megközelítés kifizetődőbb lehet a későbbiekben.

Markáns vélemény, amiből talán arra lehet következtetni, hogy nem feltétlenül rajongója a direktíváknak. És tényleg.

Nem szeretem a trendeket, mert valahová beskatulyáznak.

Ha azt mondom, hogy a trendek felé megyek el, abban a pillanatban beállok a sorba. Inkább alakítsuk mi magunk. 2022 arról fog szólni, hogy felejtsük el az elmúlt másfél évet, a hülye koronavírus szót, a home office-t és a hozzá köthető dolgokat, hogy újult erővel mehessünk előre.

Hiszek abban, hogy a következő év éttermi szinten fantasztikus lesz. Ha csak azt nézem, volt egy nagyszabású világkiállítás, itt járt a pápa, Budapesten rendezték az EMA-gálát, jövőre ismét Magyarország a házigazdája a Bocuse d’Or európai selejtezőjének, a Michelin is egyre inkább teret nyer és mutatja be az éttermeket, akkor ezek alapján bátran merem azt hinni, hogy valamennyiünk számára meghatározóan alakul majd 2022.

Magyarország, mint tudjuk, nemcsak tízmillió szövetségi kapitány – újabban ugyanennyi virológus –, hanem tízmillió konyhaszakértő országa már. A focis hasonlatot Sárközi Ákos hozta, amikor szóba kerültek a kritikai megjegyzések: kitől fogadja el, és egyáltalán, hogyan viseli. Alátámasztja azt a tézist, mely szerint

képtelenség mindenkinek megfelelni,

ez sem az a szakma. Mindenki ért hozzá és mindenkinek van róla véleménye, éppen ezért nehéz vitatkozni arról, ki mit szeret.

Nem egyszerű megszokni, mint ahogyan a negatív kritikát sem könnyű levetkőzni. Egy étterem életében is akadnak félresikerült pillanatok. Meg kell tanulni orvosolni a hibákat és aztán korrigálni őket, legyen szó vendégről, ételről. Néha mindegy, kitől érkezik a kritika, amennyiben alátámasztható a valóságalapja – ebben az esetben el kell gondolkodni rajta. Ha szakmailag megalapozott kritikával találkozom, vagy mi is látjuk a problémát, akkor gond nélkül elismerem, hogy hibáztunk, és javítjuk. De olyan is van, hogy nem kell foglalkozni vele, mert ahogy említettem, szubjektív dolog, mi tetszik. Összességében nincs baj a kritikával. Építőleg hat.

Ennyi év tapasztalattal a háta mögött értelemszerűen magabiztosan érzi magát a konyhában, de mi a helyzet a többi területtel?

Ahhoz, hogy az ember bármely más szegmensben magabiztos lehessen, előbb alaposan meg kell ismernie azt a területet. Ugyanakkor bátran ki kell tudni mondania azt is, ha nem megy. Egyszerű példa: elkezdtem motorozni. Még szinte semmit sem tudok a motorozásról, de járok iskolába, tanulom a folyamatot. Igyekszem magabiztosan hozzáállni, mert csak úgy lehet, ha kimondom, hogy én ezt nem tudom, de odateszem magam és csinálom. Bármelyik sportág vagy művészeti ág esetén is hasonló a helyzet.

Kedvelem a művészetet. A feleségem, Évi festőművész. Annyira inspirálóan hat rám a munkássága, hogy nekiálltam festeni.

A képeim ugyan a wc-ajtón, a kamrában, meg a sufniban vannak kiállítva, de legalább vannak, sőt, már adtam is el festményt! Nagyon örültem neki. Ha az ember nem próbálja meg, nem tud igazán magabiztos lenni. Ugyanakkor el tudom játszani, hogy borzasztó magabiztos vagyok a festészet terén, de aztán jön Évi is rámondja, hogy ez rossz!” (nevet)

Első a csapat

Megkerülhetetlen és kihagyhatatlan téma a világjárvány, valamint az általa okozott hatások. Két nehéz pillanatot emelt ki az elmúlt másfél évből.

Amikor egy kreatív szakmában dolgozó lába alól kihúzzák a talajt, nehéz újra összeraknia magát. A két étteremmel együtt összesen 50-60 családról gondoskodunk. Oda kellett állni az alkalmazottak elé és elmondani nekik, hogy most nem tudunk annyi pénzt adni. Ki kellett találni, ki milyen feladatot kapjon, hogyan motiváljuk és biztassuk kitartásra az embereket, mondván igenis itt leszünk, megvan a megfelelő anyagi háttér, de a túlélésért nektek is áldozatot kell hozni. A lezárások idején talán ezt mondanám a leginkább embert próbáló feladatnak.

Rossz és nehéz volt megélni, anyagilag megérezte az étterem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De Tamás és Zoli személyében egy olyan vezetés működött, akik hittek abban, hogy ennek tovább kell mennie és tovább is fog menni.

A Borkonyha és a Textúra megalakulásakor egyaránt hosszú távban, családias étteremben gondolkodtak. Nem arról szólt a történet, hogy holnapután máris milliókat fognak keresni, hanem a saját gyerekeiknek, a következő generációknak akartak értéket teremteni. Ezzel a szemlélettel könnyebb volt túlélni a járványt, mert mindenki számára világos, hogy

egy étterem nem egy ember sikere. Csapatban kell gondolkodni. Iszonyú fontos egy séf, egy mosogató, egy tanuló.

Ha valahonnan kiveszel egy elemet, már sérül is az egész és teljesen mindegy, milyen szakemberrel dolgozol. Jól felmérték, hogy ragaszkodni kell a csapat tagjaihoz és szerencsére meg is tudták tartani őket.

Másfajta világot kellett megtapasztalnunk, hiszen soha sem éltünk át hasonlót. Nem csináltunk korábban ételkiszállítást, mert nem a mi terepünk, de mégis elkezdtük és beletanultunk. Ezáltal újabb szintre emeltük a mi kis gasztronómiánkat. Kreatív ötleteket valósítottunk meg: videós anyagokat készítettünk, különböző csomagokat raktunk össze – például a megrendelő velem együtt főzött videós segítséggel, plusz adtunk személyemhez köthető vouchert, amit ha beváltott, leültem vele egy asztalhoz. Folyamatosan kisebb extrákkal dobtuk fel az estét; a vendég bejöhetett a konyhába, ezáltal még jobban összehoztuk a gasztronómiát az emberekkel. Megmutattuk, hogy nincsenek titkaink. Én is ugyanúgy főzök, mint te otthon, maximum a technológia más egy kicsit, ám azt is meg lehet tanulni.

Még a kosarába is belenéznek

Mosonmagyaróvártól Záhonyig országos ismertségre tett szert az RTL Klub népszerű főzős műsorának köszönhetően. Ahány ember, annyiféleképpen dolgozza fel a hírnevet, neki sem ment egyszerűen.

Egész életemben azt gondoltam, hogy nem vagyok egy klasszikus televíziós személyiség. Most sem tartom magam celebnek, nem is rajongok ezért a szóért. Mégis, külön világot képvisel a televízió. Amikor megkaptam a felkérést, furcsa érzések jártak át.

Korábbi adásokban szerepeltem már meghívott vendégséfként, bemutató ételt főztem, amit a versenyzők lemásoltak. Sokáig nem éreztem, hogy odavaló lennék; nem tudok beszélni, ráadásként hadarok is. A konyha egy zárt világ, ahonnan kiszabadulni másként hat. Legfőképp egyfajta hitvallás miatt vállaltam el a szereplést. Jóval könnyebb a televízió segítségével átadni az általunk képviselt konyhát, ezáltal pedig – lehet, hogy naivan – azt gondolom, jobban megismerheti a vendég és kevesebbet kell arról kommunikálni, hogy mit, miért és hogyan csinálunk. Úgy voltam vele, ha a műsoron keresztül csak egy picit meg tudom változtatni egy-két ember szemléletét, illetve lehetőséget adhatok arra, hogy megmutassam, a megszokott öt-tíz alapanyagon és az évente használt ötven recepten túl léteznek mások is, már megérte.

Egy kis magabiztosságot kaptam a Konyhafőnöktől. Sokkal inkább tudom kezelni a kamera okozta lámpalázat, a fotózásokat, furcsa módon már nem zavar, ha sminkelnek.

Szerintem többet sminkeltek az utóbbi években, mint a feleségemet! (nevet). Rengeteg új barátot szereztem.

Van, amikor előny, van, amikor hátrány az ismertség. Nem vagyok az a fajta extrovertált személyiség, aki állandóan mindenhol ott akar lenni. Egy picit néha nehéz ez. És nem feltétlenül nekem, mert én választottam a szereplést, hanem a családnak.

Itthon nem tudok elmenni például boltba, mert rögtön azt lesik, miket pakoltam a kosaramba.

Hasonló a helyzet az ételrendelésnél (bár már egész ügyesen megtanultam a feleségem nevében rendelni), vagy egy mindenkori wellnesshétvégén, ami egyszerűen nem a kikapcsolódásról szól. Nincs persze semmi baj, ha közös fotót kérnek, aranyosak és kedvesek az emberek, de fárasztó és nyomasztó tud lenni ez a fajta figyelem.

A figyelem pedig akkor sem vesz vissza, ha beül máshová. Egy ilyen alkalom komoly rákészülést igényel.

Amikor elmegyünk a feleségemmel vacsorázni, előtte mérlegelnem kell, miért megyek étterembe.

Ha jó helyet választok, akkor biztos, hogy mindenkit ismerek, vagyis nem leszünk kettesben. Kevésbé jó hely esetén pedig fennáll a veszélye, hogy negatívan alakul a sztori.

Tőlem azért nem kell félni vendégként, nem szoktam ételt visszaküldeni.

Ha megkérdezik a véleményem, akkor persze szívesen elmondom, de alapvetően a világ legjobb vendége vagyok.

Ami még hajtja

Állítása szerint azért fogalmaz meg bizonyos célokat, mert olyankor mindig valami felé halad és nem konkrétan az számít, sikerül-e elérnie. Az odáig vezető utat fontosabbnak tartja. A Textúra és a saját jövője kapcsán sem a “csillagüldözést” emeli ki.

Most már az a legfőbb feladatom, hogy lehetőséget és teret adjak a feltörekvő fiataloknak, akik évekig dolgoztam mellettem.

Legyen számukra perspektíva, életút, lépcsőzetesen haladhassanak felfelé és meg tudják mutatni saját magukat. Nem leszek attól kevesebb, ha nekik is vannak sikereik. Sőt, én is profitálhatok belőlük.

A csillagot illetően az üldözés pedig ilyen szempontból rossz szó. A Borkonyhának van már egyfajta megítélése és ismertsége hazai, valamint nemzetközi szinten, utóbbi talán a Textúra esetén is elmondható. Megvan a lehetősége rá, hogy megkapja a csillagot. Ehhez össze kell állnia egy olyan csapatnak, amely hosszú távon és magabiztosan tud jól dolgozni. Hiszek abban, hogy egy-két éven belül bekopog a Michelin, ha csak abból indulok ki, hogy a nyitás után már az ajánlott éttermek közé került. A figyelem megvan, rajtunk áll, hogy képesek leszünk-e tartani a minőséget, ki tudunk-e tűnni az éttermi világból.

Nagy vágyam, hogy nemzetközi szinten is ismert legyen a Textúra. Hosszú távra tervezek és szeretném, ha az éttermeink stabilan működnének. Ez a legfőbb motivációm. Emellett jó lenne megcsinálni Évivel a saját galériánkat, összekapcsolva a gasztronómiával. Érzek még magamban erőt arra is, hogy akár egy másik országban nyissunk éttermet.

Amikor nem főz, akkor is főz

Otthon részben a már említett festészet felel a kikapcsolásért, emellett igyekszik minél több időt tölteni a családjával. A feleségével, a három gyerekkel és a három kutyával rengeteget járják az erdőt.

„A festészet remek inspirációt jelent, a formavilágot tekintve meghökkentő dolgokat tudok átültetni belőle.

A gasztronómiára egyfajta művészeti ágként tekintek, bár abból a szempontból rosszabb a helyzetünk, hogy ha megalkotunk valamit, az öt perc múlva már nincs.

És ugye reprodukálni kell mindennap. Kicsit hálátlan feladat, mert nem a húsz évvel ezelőtt megtanultakat alkalmazzuk, hanem muszáj folyamatosan fejlődni.”

Befejezésként arra kértük, árulja el, melyik az az étel, amit bárhol, bármikor meg tudna enni. Nem erre a válaszra számítottunk.

A paradicsomos húsgombóc. Imádom. Méghozzá klasszikusan, Aranyfácánnal, sok cukorral. Krumpli se kell hozzá. A másik a Túró Rudi. Sokan azt hiszik, hogy állandóan kaviárt meg wagyu bélszínt eszünk, de nem. Jobban szeretem a zöldborsó főzeléket fasírttal. Vagy egy jó krumplivelest.

Hasonló meglepetésként ért, amikor immáron tényleges zárásként azzal az – elméleti – feladattal bíztuk meg, hogy ha most lenne fél órája itt, a Textúrában, melyik lenne az az étel, amivel megkínálna.

A kacsamáj. Emblematikus fogásunk, sosem tudtuk levenni az étlapról, mindenféle köntösben megmutattuk már. Olyan típusú fogás, amit a hétköznapokban kevesen fogyasztanak otthon, inkább csak különleges alkalommal kerül az asztalra. Biztosan azzal rukkolnék elő.

Nagykövet

Fennállása során a Wallis Motor mindig is a tökéletességre törekedett, ezért nem meglepő, hogy olyan egyéniségeket választott márkanagykövetének, akiknek a DNS-be van kódolva, hogy a legmagasabb szinten teljesítsenek.

Akad közöttük étteremtulajdonos, motorversenyző, színész, stílusguru, séf, Grand Slam-győztes, és még sorolhatnánk. Sok mindenben különböznek egymástól, de mindannyian újítók, értékhordozók, és saját területükön mindannyian kiemelkedőt nyújtanak.

A tehetségük, a hozzáállásuk, az életükben elért győzelmeik olyan történetek, amelyekből egyszerre lehet tanulni és erőt meríteni. Olyan elismerésre méltó sztorik ezek, amelyek jobb teljesítményre inspirálnak minket, arra, hogy értéket teremtsünk, hogy valamiben a legjobbak akarjunk lenni, és mindezt magabiztosan, stílusosan és sportos lendülettel tegyük.

(Fotó: Hartyányi Norbert)

A cikk elkészítésében együttműködő partnerünk volt a Wallis Motor.

séf | Konyhafőnök | porté | Sárközi Ákos | interjú

FOLYTASD EZZEL

A luxus új szintje a Balatonnál – Ilyen a LUA Resort télen

Fantasztikus őszi ízek és otthonos hangulat – Így varázsolt el minket a Macesz Bisztró

Rendeld meg a Roadster magazin 10. számát!
Izgalmas, színes és gazdag. Ha három szóval kellene jellemeznünk legújabb, jubileumi kiadásunkat, akkor ezeket a szavakat választanánk. Miért mondjuk ezt? Mert megjártuk Kappadókiát, Valenciát és Kelet-Tirolt. Találkoztunk a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áronnal, a világ egyik legérdekesebb újságírójával, Malcolm Gladwell-lel, a provokatív, magyar származású fotóssal, Pol Kuruczzal, plusz összehoztunk az eddigi legvidámabb borítónkat, amivel Budapestet ünnepeljük. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat, a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet. Megnézem, mert érdekel!
Instagram