Ez történik veled a Himaláján hat nap után – És így élheted át te is

Egy hónapra itt hagyni mindent és nekivágni a Föld másik felén egy alapos fejkiszellőztetéssel egybekötött Himalája-mászásnak alighanem sokunk megvalósulatlan álomképe. Dósa Péter azon kevesek közé tartozik, akik sikeresen kioffoltak a komfortzónájukból és egy hétköznapi ember számára sanyargatónak tűnő túrán saját szervezésben meghódították Ázsia legvágyottabb helyeit. Le is ültünk vele egy terjedelmes beszélgetésre, amiből kiderül, hogyan érdemes felkészülni egy ilyen túrára, mind a szükséges felszerelést, mind az anyagiakat tekintve, milyen veszélyekkel kell számolni odafönt és a végén megváltoztatja-e a gondolkodásodat egy ekkora kaland.

Egy ilyen élménygazdag világjárásról leginkább a harmincas, negyvenes éveiben gyullad fel az ember fejében a gondolatlámpa, amikor már megfelelő élettapasztalatot gyűjtött, anyagilag megengedheti magának és úgy tudja tervezni az életét, hogy akár egy hónapra is beállíthassa a munkahelyi out of office-üzenetet.

– Vagy bevillan neki, hogy eddig mit hagyott ki  – vág közbe mindjárt Dósa Péter, utalva saját eredettörténetére és egyben arra is, hogy valamennyi túrája végén sokan mondogatták neki, hogy bárcsak ők is megcsinálhatnák, mert mindig vágytak rá. Ő nem mulasztott el szerencsére semmi ilyesmit. Na de, kezdjük a december végétől január közepéig tartott nepáli-indiai trip előtörténeténél.

Az előzmények

A hétköznapokon marketing-vezetőként dolgozó Péter életében nem ez volt az első „hátamra veszem a világot” típusú kalandtúra. Jó tíz évvel ezelőtt egy barátjával indult el spiritualitás helyett just for fun-jelleggel a híres El Caminón, amit különböző okok miatt egyedül fejezett be (semmi rosszra nem kell gondolni).

Bár többféle problémával, közte sérüléssel is megküzdött, igen intenzív élményként élte meg a Santiago de Compostelába vezető utat.

– Innen datálódik az átrendeződés az agyamban, vagyis ekkor jöttem rá, milyen iszonyatosan jó dolog az egyedül utazás és a kalandokba keveredés. Véletlenül alakult így, mert ha valaki előtte azt mondja, hogy vágjak bele szólóban, biztosan nemet mondok rá – magyarázza.

Péter nem számít nullkilométeres kalandornak. Korábban járt már 4200 méter magas csúcson Marokkóban, mászott meg kisebb hegyeket és egyedül végigtolt egy ezer kilométeres skóciai túrát.

Utóbbi több szempontból is sorsfordítónak mondható, mert ott tapasztalta meg először, milyen az, amikor nincs mit ennie, vagy teljesen elkészül az erejével, miközben ki kell törölnie a fejéből a „nem bírom tovább”-ot, mert az nem opció, hogy ott marad.

Nagyon különleges élményként élte meg azt, mennyi energiatartalék van még a testében és azon a túrán „mentek el” az idegek a vállaiból, miután hetekig cipelte a húsz kilós felszerelését.

– Az El Caminóra és Skóciába csak egy nyomógombos telefont vittem magammal arra az esetre, ha valami történik, egyébként teljesen elzárom magam a külvilágtól. Szeretek eltűnni a szemek elől, de a nepáli utam előtt rám szóltak a szüleim, hogy ezt még egyszer ne csináljam. Skóciában ugyanis előfordult, hogy jó két hétig nem volt térerőm, az utolsó sms-emben pedig azt írtam, se kajám, se folyadékom nincs már. Szinte beleőszültek a várakozásba. Ezúttal komolyabb készüléket tettem a zsebembe és a korábbiakkal ellentétben részletesen dokumentáltam az élményeket. Sokan kérték, hogy rendszeresen írjak valamit, mert csodás helyeken járok és szeretnék követni a sztorimat. Direkt filter nélküli képeket tettem fel a valóság bemutatása érdekében. Nem így terveztem, de az első néhány fotó után rájöttem, hogy ez lesz az utazás kommunikációs flow-ja. Imádták az emberek az őszinte képeket. Korábban Mexikóban és Belize-ben kipakoltam a csodaszép kék tengert, ám keveseket mozdított meg, ezzel szemben a poros cipőket ábrázoló nepáli képekért odavoltak. Többen megkerestek privátban, hogy akarnak ilyen élményt, segítsek nekik elindulni – meséli Dósa Péter az előzményeket, miközben a nepáli túrájának kulisszáiba is betekintést enged.

Nagy általánosságban igaz lehet egy ekkora kalandról, hogy „csak” elkezdeni nehéz, de érthető módon azért egy ilyen „egyedül csomag” a legtöbb embernek sok.

A család, a munka, esetleg gyengébb fizikai állapot miatt nem mindenki képes vagy tud l’art pour l’art nekimenni a világnak és ugyancsak hátráltató tényező lehet egy korábbi rossz tapasztalat is.

Péter szerencsésnek mondhatta magát, mert ezek közül egyik sem hátráltatta.

A terv

Az eredeti koncepciót követve első körben Vietnam, Laosz, és Kambodzsa koordinátáit pötyögte be az útvonal-tervezőbe és két barátnőjével vágott volna neki a kirándulásnak. A lányok az utolsó pillanatokban visszamondták a túrát, de ez nem tántorította el Pétert, sőt: úgy volt vele, ha már egyedül kell bebarangolnia fél Ázsiát, akkor legyen extrémebb a forgatókönyv. Ilyen esetekben szándékosan olyan itinert jelöl ki, amit más aligha csinálna vele végig. Az ideális célpont kutatásakor figyelembe vette a várható időjárást, a turistaszezon alakulását és olyan időpontot választott, amikor könnyebb elszakadni a munkától, illetve nagyjából senkinek sem hiányzik a családon, meg a barátokon kívül. Mivel már gyerekkora óta beköltözött a fejébe a Himalája, és azóta sem akart kibújni onnan, ezért Nepálra bökött rá.

– Mindig egy hónapra szoktam elutazni. Azért ennyire, hogy az adott régiót is rendesen megnézhessem. Bírom a kontrasztokat, amikor a csilivili irodából kilépve ténylegesen bepiszkolom a kezem és kicsit szélsőségek elé állítom a szervezetem. Egyszer például Thaiföldön egy helyi emberrel belevágtam a dzsungelbe – szó szerint, merthogy bozótvágóval csaptuk magunk előtt az ösvényt, halásztunk, vadásztunk, banánlevelekből építettük a hajlékot. Imádok visszatérni a természethez. Egyáltalán nem félek, ami lehet, hogy naivitásnak tűnhet, de úgy érzem, félnivalója inkább a városban van az embernek.

Az állatok nem akarnak bántani. Nyilván előfordulhatnak veszélyes szituációk, de szerintem egy kicsit túl van tolva. Csak akkor támadnak, ha megijednek. A túravezetőtől tudom, hogy sorrendben három veszélyes állat létezik Nepálban: az elefánt, az orrszarvú, és a tigris. Ha utóbbi támad, nem szabad elfutni, hanem bele kell nézni a szemébe és nagy valószínűséggel nem lesz gond. Az orrszarvú vak és buta is, szóval, ha közeledik, csak be kell állni valami mögé – az elefánt esetében viszont nem így van, mert azzal együtt letarol.

A bemelegítés

„Ráhangolódásként” felfedezte Nepál szépségeit. Volt mit. A turistásabb keleti rész helyett a kevésbé felkapott nyugati végben túrázott egy kísérő társaságában, hogy vadon élő állatokat lásson, mert elmondása szerint a természetben tud igazán feltöltődni.

– Egészen zseniális, ahogyan a helyiek olvassák a természetet. Tudják, melyik a reggeli nyom, melyik származik nősténytől, melyik hímtől. Odafigyelnek a szarvasok és a majmok hangjaira, mert ők jelzik, merre jár épp a tigris. Hallod, ahogyan mozog, és futsz utána a magas fűben, de nem sejted, pontosan hol is van. Simán lehet, hogy ott mászkál melletted. Szerencsém volt, mert kb. egy 50-60 négyzetkilométeres területen lehet látni mondjuk egyet. Nekem sikerült, holott nem mindenkinek jön össze; előfordul, hogy valaki egy hét próbálkozás után sem lát egyet sem. Nem tűnt egyértelműnek számomra, hogy Nepál nem csupán a hegyekről szól. Rendkívül komplex országként a természeti, a spirituális és kulturális vonala is erős.

Nepálban irgalmatlanul sok inger érte, szinte az arcába másztak a helyiek, a végtelen embertömeg. – Merőben más ott a kultúra. Fölöttébb közvetlenek, mindenki meg akarja fejni a fehér amerikainak tűnő csávót, amit én picit introvertált emberként nehezen viseltem – meséli Péter, akinek nehéz volt elmélyülnie, mert annyira durván sok élmény érte. Ráadásul jó néhány városban megfordult, azokban pedig nem könnyű kikapcsolni.

Az előkészületek

Még indulás előtt túrázással melegített volna a himalájai etapokra, ám egy gerincbecsípődés kiradírozta a felkészülési időszakot. Péter szerint ez a kihívás nem az a szint, amire komolyan rá kellene gyúrni és ezt komolyan is gondolja, mert rengetegen mentek fel úgy nagyobb hegyre, hogy előtte soha sem jártak hasonló magaslatokban.

– Nem igazán olvasok hegymászós élményekről készült beszámolókat, mert egyrészt nem szeretem más élményeit megélni, másrészt elkerülhetetlen az összehasonlítgatás. Plusz olyan dolgokat vetíthet bele, amik nem biztos, hogy ott vannak. Másztam már hegyet, bár ebben nem vagyok tapasztalt, extrém túrázásban viszont igen, a skót trip után pedig az optimális pakolást is megtanultam. Annak azért utánajártam, milyen ruházatot javasolnak.

A felszerelés szezonfüggő. Ottjártakor némi meglepetésre az egész túra alatt egy centi hóval sem érintkezett a lába, így egy alapkategóriás túrabakancs is megfelelt. Egyik legnagyobb kincsnek a merinói gyapjúból készült aláöltözőt jelölte meg, mert nagyon jól melegít, illetve ha nincs hideg, akkor sem izzadt benne és nem is büdösödik. Utólag azt mondja, cuccai nagy részét inkább bérelte volna, vagy megveszi a fővárosban.

A túrabot pár ezer forintért beszerezhető és nem lett volna feltétlenül szükséges a fél világon áthurcolnia a hatalmas télikabátot sem, hanem elég a rajtvonalnál megvenni. Utóbbi azért fontos, mert minél feljebb kapaszkodik a hegymászó, annál drágábbak a kívánt dolgok.

A kiadások

És ha már büdzsé, jöjjenek a számok a Nepálba szóló repülőjegy kivételével. Nagyon leegyszerűsítve megkülönböztetnek alap- és prémiumcsomagot: előbbiben kötelező kiadást jelent a kisrepülős szállítás, a belépő, a szállás, az étel, és a víz (amennyiben magadnak szűröd, ha veszed, már többe kerül) – utóbbi literenként háromezer forintot kóstál. Meg lehet próbálni guide nélkül is felcaplatni a hegyre, ami lefarag valamennyit a költségvetésből, ám kezdőknek nem javasolt. Ez a pakk nagyjából 400 ezer forintot könnyít a bankszámlán.

Az ehhez képest „wellness-csomag” pluszban tartalmazhat fűtött ágyat a szálláson, meleg vizet, zuhanyt, főtt ételt, gyaloglás helyett opcióként lóhátas túrát, a serpát és lefelé útra helikoptert, melyek együttesen bőven átlépik az egymillió forintos határt.

Természetesen kötelező biztosítást kötni, továbbá a nemzeti parkba érvényes belépőért kell pluszban fizetni. Bejelentkezni sem itthon, sem odakint nem szükséges (a kiváltott jegy viszont trackeli a túrázót), tehát hivatalosan nem kell senkivel tudatni, hogy „viszlát, elindultam Himaláját mászni”, vagy „jó napot, megjöttem, fölmennék.”.

A Himalája alaptáboráig bárki felmehet, képesítés sem kell hozzá, elég csupán megvásárolni az említett beugrót.

Az 5300 méter magasban lévő basecampig viszonylag normális szakaszokon el lehet jutni. Az infrastrukturális része teljesen rendben van; az út menti menedékházakban megpihenhet a túrázó, valamint egy ideig nagyon civilizáltak a körülmények, még strandröplabda pályával felszerelt településekkel is találkozni. Térerő nincs, alkalmankénti wifi van. Kérhető angolul jól beszélő helyi kísérő és angolul nem igazán tudó serpa (mindkettő természetesen napi díjas felárért). A csomagokat szamarak és jakok hordják fel a serpák mellett. A serpák fiatal suhancok.

– Elképesztően tiszteletre méltó az általuk végzett munka. Szakadt cipőben cipelnek fel huszonplusz kilókat, ráadásul másfélszer olyan tempóban, mint egy hétköznapi ember. Hihetetlen teljesítmény! – áradozik róluk Dósa Péter.

A megérkezés

A hegymászás kiindulópontja 2800 méter, de előtte lejjebb kell ereszkedni 2600-ra. A startvonalhoz a világ legveszélyesebb repülőtere leszálló kisgép fuvaroz el. Ezt a visszafogottan bizalomgerjesztő titulust ijesztően rövid kifutópályája miatt kapta a Lukla, aminek végén extra juttatásként hatalmas szakadék tátong. Ha ez sem lenne elég kedvcsináló, a gép pici, össze-vissza ráz, az utas könnyedén lefejeli a plafonját.

A hegyek látványa viszont letaglózó és segít kitörölni Péter fejéből a még ott motoszkáló, kampányokkal, szerződésekkel, negyedéves tervekkel kapcsolatos gondolatokat.

Többek között ezért megy el mindig egy hónapra, mert legalább négy-öt napra szüksége van letenni a melót (plusz kiheverje a jetlaget), az utolsó négy-öt napon meg már azon agyal, vajon mi történhet odahaza.

– Volt már olyan utazásom, amikor mindennel problémám akadt, legyen az magánélet, vagy munka, és azzal a céllal mentem el, hogy egy ponton majd önmagammal lesz egy erőteljesebb beszélgetésem. A Nepál-India út kapcsán is gondolkodtam, hogy pár napra bevonulok meditálni egy kolostorba, ám hamar elengedtem. A meditálást kicsiben kell elkezdeni, nem rögtön a lámával Nepálban. A hétköznapokban nem meditálok, mivel nem vagyok spirituális beállítottságú, de érdekel a dolog, úgyhogy a terveim között szerepel – meséli Péter, aki nem tartja magát adrenalinvadásznak sem, ez a része nem is igazán mozgatja meg. Az viszont sokkal inkább, mennyire tudja kitolni teljesítőképességének határait.

A körülmények

Péter a hivatalos alaptábor helyett a szomszédos, 5500 méteres Kala Pattharra araszolt fel. A szépen kialakított szakaszokon szeméttel egyáltalán nem, mászóturista-tömeggel alig találkozott. Négyezer méter fölött már sziklás, kevésbé kitaposott az út. Iszonyatosan oda kell figyelni végig, tényleg másodpercek alatt történhet bármi. Ennek ellenére egyik legnagyobb kihívásának a vízivást jelölte meg, ugyanis kötelezően le kellett gurítania a szervezetének hatalmas terhelést jelentő napi négy-öt litert, ami többszöröse egy átlagos napján elkortyolgatott vízmennyiségnek.

– Minden nap megmértük a pulzusomat és a véroxigén-szintemet, mert ha utóbbi egy bizonyos érték alá süllyed, akkor leküldenek a hegyről, rosszabb esetben helikopterrel visznek le. A mérés egy kisujjra csíptethető bigyóval történik, amit a kísérő hoz magával. Sajnos nem minden esetben mér pontosan, ezért gyakran többször is neki kellett futni. Muszáj figyelni arra, hogyan reagál a szervezetem a változásokra. Fönt ugye kevés az oxigén, magyarul savasodik a vérem, tehát javallott előtte – még itthoni kezdéssel – egy Magyarországon kevéssé ismert, magashegyi betegség elleni gyógyszert szedni. A magashegyi betegség egyébként fizikumtól függetlenül kijöhet – hívja fel a veszélyeket a kockázati tényezőkre.

A menedékházban az egyik legnagyobb érték a fűtéshez használt fa. Azzal fűtenek, a vendégek pedig nagyjából annyit tudnak felmelegedni, amíg megeszik a vacsorájukat.  Súlyos mínuszokkal kell számolni, reggel ezért általában forró vízzel indulnak el, ami estére megfagy.

– Ennél a magasságnál odafelé és visszafelé gyalogosan megjárva nagyjából két hétig tart a túra. Persze pluszpénzért helikopterrel is levihetnek, ebben az esetben hét-nyolc nap alatt teljesíthető az odaút. Én öt és fél nap alatt lenyomtam, miután kihagytam az akklimatizációra szánt napokat. Ezt azért nem javaslom senkinek. Egy napra levetítve nagyjából tizenkét-tizenöt kilométert tettem meg – azért nem többet, mert a szabály szerint nem aludhatsz az előző szinthez képest 500-600 méternél magasabban. Nem engednek tovább a magashegyi betegség veszélye miatt. Bele is lehet halni. Érthető módon némiképp tartottam ettől, ezért alaposan utánanéztem a tüneteknek. Esténként leültünk, mértünk és megnéztük a szintet, meddig csökken – egy alkalommal lement hatvannégy  százalék alá, szóval kicsit beparáztam, hogy leküldenek. Összehasonlításképpen itthon nyolcvan alatt már mentőt hívnak. Találkoztam egy lánnyal, aki 35-ös véroxigén szinttel falfehéren ült a földön, ráadásul akkor éppen nem közlekedett a helikopter.

Mondták neki, hogy vagy azonnal megindul lefelé vagy meghal.

Ami ezek után furcsán hangzik az az, hogy nem feltétlenül a véroxigén-csökkenés jelenti a fő problémát, hanem brutálisan megemelkedik az ember szívritmusa. – Otthon a nyugalmi pulzusom 70 körül van, fent a hegyen 110. Ennek következményeként gyakorlatilag esélytelen egy kiadósat aludni. Utolsó este például le sem hunytam a szemem, pedig pihenőnap nélkül felérni igencsak megterhelő volt számomra – emlékszik vissza Péter.

A lelkiállapot

Nagyon kíváncsiak voltunk, mi jár Péter fejében, amikor már sokadik napja kvázi egyedül menetel a világ tetején, a teste a folyamatos sanyargatatás következményeként hamarosan lemerül, szellemileg és fizikailag egyaránt fáradt. – Ahogyan a szépségért, úgy a célodért is meg kell küzdeni. Óriási kontraszt: az egyik oldalon ott a bődületes esztétikum, a másikon meg elkezdesz kétféleképpen befelé figyelni, magadra koncentrálni, majd felteszel magadnak kérdéseket. Mi fáj? Miért fáj? Hogyan terheld, hogyan hozhatsz ki még egy kis pluszt a szervezetedből? Korábban Skóciában is előjöttek már hasonló kérdőjelek a fejemben, amikor egy hónapig túráztam. Félúton megkérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mit is keresek itt? Mégis szeretem, amikor az agyad azt mondja, ennyi volt, elfáradtál, ülj le, mert akkor valójában rájössz, mennyi tartalékod van még. Egy hónap alatt például tíz kilót leadtam, de szerencsés alkat vagyok, mert elég hamar visszajön mind.

– A nyolcezres hegyek között állva elgondolkodsz az élet értelmén. Kis porszemnek tűnsz az iszonyatos nagyságok mellett. A körülötted munkálkodó hatalmas erők hatására átértékeled a helyzeted és rájössz, valójában mennyire jelentéktelen az, hogy te éppen felfelé mászol. Itthon látsz ezer méteres hegyeket, Szlovákiában mondjuk kétezreseket, és akkor ezt szorozd meg néggyel. Ha vallásos lennék, biztosan így képzelném el a mennyországot. Nézem, és nem tudom befogadni. Felfoghatatlan.

A csúcson

A csúcselérések számára minden egyes alkalommal katartikusak.

– Vagy elsírom magam, vagy legalább megkönnyezem az adott pillanatot. Felszabadító, egyben rendkívül emocionális, amikor megvalósul az, amiért napokig kőkeményen küzdesz. Az adott látvány is sokat hozzá tesz és persze a tudat, hogy közeledsz a vége felé és annak ellenére beleteszel mindent, hogy az energiamutatód a nullához konvergál.

A képzeletbeli életcél-szalag átszakítását követően nem tudott rögtön elindulni lefelé. – Fent ragadtunk, mert az időjárási körülmények miatt nem járt a helikopter. Annyira szétcsapta azonban a szervezetemet a magaslati klíma, hogy kénytelen voltam elindulni gyalog, ám nem volt térerő, így nem tudtunk kommunikálni a helikopterrel. Ezért még egy kis időt a szálláson kellett tölteni. Fogalmam sem volt, bírja-e még a szervezetem. Van némi hipochondriám a szívemmel kapcsolatban, úgyhogy nem voltam képes megállapítani, hány napot visel még el 110-es pulzussal. Talán pár nap még ment volna.

Egy-két dolgot másképp csinálna, ha újrakezdené. Inkább cipelné például a saját cuccait.

– A serpának átadtam pár kilót, mert nem láttam előre, hogy négy-ötezer méteren mennyire érzem majd a pluszterheket. Most már világos, hogy bírtam volna. Ugye kihagytam az akklimatizációs napokat, de nem tudtam, hol van az a határ, amikor azt kockáztatom, hogy kifizetek egy csomó pénzt és aztán a hülyeségem miatt nem mehetek végig.

A konklúzió

Miután lejött a hegyről, levezetésképp szétnézett Indiában. Mikor pedig hazaért, akkor döbbent rá, mi hiányzott számára a leginkább. Nem a saját ágya, egy Túró Rudi vagy a kedvenc sorozata, hanem az emberek. Mármint a szerettei. Jó volt újra találkozni velük és megölelni őket, otthon pedig élvezni a nyugalmat és a csendet. India és Nepál egyaránt zajos és tömény, egy kolostort leszámítva lényegében képtelenség elvonulni és magadban lenni. – Egész Nepál és India, no meg a hegymászás is nagyon spirituális tud lenni. Még én is érzem, hogy lenne lehetőség rá, ha hinnék benne – mondja.

Arra kérdésre, hogy mit visz haza képletesen erről a nem mindennapi túráról, a kitartást nevezi meg. – Egy ilyen út alkalmával helyükre kerülnek az élet igazán fontos dolgai. Mindig megtartottam valamit az utazásaimból, ami aztán a továbbiakban is velem jött. Persze elmerengek világmegváltó gondolatokon – a skóciai túrám után valláskutató akartam lenni, pedig nem is vagyok hívő, csak nagyon érdekelnek a vallások –, de nyilván nem lett belőle semmi. Skóciában egyértelműen az éhség és szomjúság ingerküszöböm durván feltolódott, ez a mai napig így van.

– Azt hiszem, elkezdek hegyet mászni. Eléggé elkapott. Kezdésnek a könnyen teljesíthető ötezreseket néztem ki, közben megcsinálok különféle mászóengedélyeket, aztán jöhetnek a technikásabb háromezresek. Egy nyolcezrest mindenképp meg akarok hódítani és Nepálba is visszamegyek majd – folytatja lelkesen Dósa Péter és egy mondat erejéig kitér arra is, kinek ajánl, egyáltalán ajánl-e társ nélküli Himalája-túrát. – Persze, bárkinek. Strapás, de nem kell hozzá kiemelkedő fizikális teljesítmény – nyilván az évek óta a tévé előtt tespedőknek és a rendszeres mozgást elhanyagolóknak nehezebb lesz. Lehet lassítani a tempón, átpasszolható az összes cucc a serpának, tehát könnyítve is végigjárható. Nem szabad arra ráfeszülni, vajon mit fogsz kapni egy ilyen utazástól, mert mindenki mást kap.

Dósa Péter szereti az agyát dolgoztatni és kreatív dolgokat kitalálni, ám igazi énje nem az íróasztal mögött ül, hanem a természetben csatangol.

–  Ez a vissza a természetbe dolog ösztönösen benne van mindenkiben, csak néhányan jobban eltávolodtak tőle. Bennem egy picit extrémebb módon megtalálható, mindig alig várom a következő kalandot. Nem csupán évente egyszer kelek útra és rendre igyekszem növelni az intenzitást is.

Következő nagy terve Észak-Svédország kutyaszánnal, sarki fénnyel, igluval, extrém hosszú túrákkal. Nézegette a még turista-áradattól mentes és meseszép Grúziát, plusz mozgatja a fantáziáját Dél-Amerika is.

– Alapvetően szeretek szegényebb országokba menni, mert azokon a helyeken látom az embereken azt, hogy milyen kevéssel is beérik és mégis mennyivel boldogabbak. Nepálban ez volt az első megvilágosodásom: nincs semmijük, de iszonyatosan boldogok. Ott mindenki azzal elégedett, amije van. Más a mindsetjük: hiába húznak le pénzzel, ha közben rögtön megosztják egy másik olyan emberrel, akinek jóval nagyobb szüksége van rá. Nekem is kell, hogy amikor hazajövök, méltányoljam azt, amim otthon van, mert arcul csap a valóság. Valójában mindenem megvan és gyorsan átértékelem magamban, mennyire jó is ez.

(Fotók: Dósa Péter)

nepál | extrém | india | Dósa Péter | nagy sztori