Puskás Bea és Tomas Opitz 2013-ban nyitották meg TOBE névre hallgató galériájukat Budapesten, azzal a céllal, hogy minél több fotográfiát vigyenek a magyar kortárs művészeti színtérre. A küldetés nemcsak itthon sikerült: az elmúlt években több rangos művészeti fesztiválon és vásáron is elismerésben részesültek – idén például egyik fotóművészük, Bartha Máté vitte el a fődíjat az 50. arles-i fotófesztiválon, Franciaországban.
Három évvel a fővárosi nyitás után lehetőséget kaptak, hogy a Káli-medence egyik legfelkapottabb községében, Szentbékkállán állítsanak ki a ma már minden balatoni kultúrafogyasztó térképén ott szereplő Pegazusban, ezzel pedig megkezdődött vidéki missziójuk, aminek egyik alapköve a művészeti edukálás. A TOBE Project néven futó nyári kiállítás-sorozat eddig sikeresen működik, annak ellenére is, hogy néha kapnak egy-egy olyan kérdést, mint például, "hol lehet itt Munkácsy-képeket nézni?"
Egy fülledt, júliusi napon találkoztunk Beával és Tomasszal, hogy megtudjuk, miért érdemes galeristaként vidéken terjeszteni a kortárs művészetet – ha egyáltalán érdemes.
A Pegazus nem véletlenül lett a Balaton Északi-partján nyaralók kedvence, legyen szó akár magyarokról, akár külföldi turistákról. A szentbékkállai templom tövében található hatalmas kőépület és kert minden nyáron filmvetítésekkel, dzsesszkoncertekkel, workshopokkal és jógatáborokkal várja a közelben vakációzókat, a délelőttől késő estig nyitva tartó konyhának köszönhetően pedig rengetegen húzódnak meg a hatalmas fák árnyékában egy könnyű ebéd vagy vacsora erejéig.
Ebben az idilli környezetben kapott lehetőséget először 2016 nyarán Bea és Tomas, hogy a fővárosból a Balaton mellé települjenek, és kortárs művészeti kiállításokat szervezzenek.
Az első alkalommal június és augusztus között egy tárlatot rendeztek, majd a második évtől egészen mostanáig minden főszezonban kettőt.
Miután körbejártuk aktuális kiállításukat, ami a Papaya címet kapta, és olyan nonfiguratív műveket mutat be, amelyek legtöbbje az egzotikus gyümölcs ovális alakjára és a különböző érési fázisokban eltérő színeire reflektálnak, elsőként az egyik legkézenfekvőbb kérdést tettem fel a házaspárnak: miért éri meg egy budapesti galériának otthagyni néhány hónapra a fővárost, és leköltözni a Balaton-felvidékre?
Tomas kezdeti, humoros pesszimizmusa után, miszerint egyedül a jó levegőért, végülis rátértünk az igazi okokra. Egyrészt azért merték bevállalni a nyári leköltözést, mert ebben az időszakban Budapest teljesen kiürül, és az oda érkező turisták nagyobb része egyáltalán nem az a típus, aki kortárs galériákat látogat.
"Meglepő, de ha a napi látogatottságot nézzük, itt többen jönnek be, mint a TOBE Gallerybe évközben" – mondja Bea.
Mivel a nyaraló közönség elég gyakran rotálódik, valamint Szentbékkállán sokkal több a beeső vendég, akik között bőven akad olyan, aki még egyáltalán nem járt galériában, és olyan is, akinek a kortárs művészet teljesen ismeretlen, ezért Bea és Tomas a bő két hónap alatt szinte mindennap a kiállítótérben vannak.
"Talán azért is éri meg itt lenni jó néhány hetet, mert itt sokkal több idő jut egy-egy látogatóra – jegyzi meg Bea. Tomas pedig rögtön hozzá is teszi: – Az emberek nyitottabbak, sokkal kevésbé feszengenek, mint mondjuk bármelyik pesti galériában. Benéznek, miután megették az ebédjüket, megkérdezik, mi van itt, hogy bejöhetnek-e."
Már a beszélgetés legelejétől mindketten gyakran hangsúlyozzák a művészeti nevelés fontosságát, ezért teljesen érthető,
hogy ők ezt a balatoni lehetőséget azért is szeretik, mert sokat tudnak segíteni abban, hogy a kortárs művészet közelebb kerüljön az emberekhez – legyen szó akár gyerekekről, akár az idősebb korosztályról.
"Nemcsak a fiatalok, de akár a negyvenen, ötvenen túliak is félnek bejönni a galériába, mert azt hiszik, vásárolniuk kell vagy még nagyobb korlát, hogy azt hiszik, nem tudnak majd hozzászólni ahhoz, amit látnak, ha esetleg odamegyünk hozzájuk – meséli Tomas. – Nehezen értik meg, mi nem kikérdezni akarjuk őket, hanem segíteni abban, hogy minél több információhoz jussanak."
Ráadásul nem titkolt szándékuk, hogy a kortárs festmények, szobrok és installációk segítségével csempésszék be a köztudatba a fotográfiát. "Az embereknek önmagában a fotókiállítás nem feltétlenül hívószó, de ha más művészeti ágakkal együtt mutatunk be fotóművészeti munkákat, már izgalmasabb lehet" – állítja Bea.
A statisztikák szerint a kiállítótérnek, és ezzel együtt a kiállításoknak nagyjából húsz-harminc látogatója van egy nap – ha a Pegazusban épp rendezvény van, akkor ez a szám csak növekszik. Vannak visszatérő érdeklődők, köztük olyanok, akik már ismerik a TOBE Galleryt Budapestről, és olyanok is,
akik a környéken laknak, és minden nyáron izgatottan várják, milyen kiállítás költözik be a faluba.
Bea és Tomas mindketten azt vallják, hogy összességében azért könnyű a helyzetük, mert már van egy gyűjtőkből, művészekből, szakmabeliekből álló érdeklődő kör, akiket le tudnak hívni a Balatonhoz, de csak a helyben beesőkből nem lehetne sikeresen csinálni szezonálisan sem. "Nagyon érdekes, mert külföldön például nincs különbség, hogy város és vidék, illetve tél és nyár. Például a már említett Arles, ahol a világ egyik legrangosabb fotóművészeti eseménye (Les Rencontres de la Photographie) zajlik minden év nyarán, de az ott működő számos kortárs galéria évközben is sikeres tud lenni" – mondja Tomas.
Mivel a Káli-medencébe eljutni alapvetően nem annyira egyszerű, ha az ember nem autóval közlekedik, ráadásul a környéken szállást találni sem egy gyalog-galopp, feltettem a kérdést, mi történne akkor, ha mondjuk egy forgalmasabb balatoni városban – tegyük fel, Balatonfüreden – rendezkednének be egy ilyen kiállítótérrel, esetleg egy kereskedelmi galériával.
Tomas szerint nem lenne elég csak létrehozni a helyet, rengeteg kísérőprogram és nagy hírverés kellene hozzá, hogy az emberek felkapják rá a fejüket. "A Balaton még mindig a giccsről szól. Az emberek olyan képeket vesznek, amiken vitorlások vannak vagy egy tó fölötti naplemente. Kell a hájp ahhoz, hogy egy kortárs művészeti galéria itt működhessen."
A jó levegő, a kellemes környezet és az átlagnál jóval nagyobb érdeklődés – a művészek pozitív hozzáállásáról nem is beszélve – továbbra is maradásra bírják Beát és Tomast. Ha lesz lehetőségük egy ötödik szezont is végigcsinálni, akkor szívesen teszik. "Nagyon nagy örömmel vállaljuk a jövő évet is, ha felkérnek, még annak ellenére is, hogy már két éve nem voltunk nyaralni…" – válaszolja Bea arra a kérdésemre, hogy a következő szezonban is itt lesznek-e.
Ez is érdekelhet:
404 Not Found
(Fotók: TOBE Gallery)
nagy sztori | kortárs | tárlat | papaya | káli-medence
A kiberbiztonság téged is érint! Mit is jelent valójában?
Így élheted meg az ünnepi hangolódást egy csodás kastély birtokán itt, a szomszédunkban
Megérkezett a tél, már ki lehet csomagolni a Roadster legújabb, sorrendben 18. lapszámát. Mit találunk benne? A Costa Smeralda fedélzetén kipróbáljuk, milyen az élet egy tengerjárón Barcelona és Nápoly között. Ellátogatunk a luxusipar nagyágyúival dolgozó Edinas Paper kőbányai műhelyébe, megmutatjuk, milyen finomságokkal lehet átvészelni a hideg hónapokat, és megismerkedünk a római Palazzo Talìával is, amelyet az olasz rendezőzseni, Luca Guadagnino álmodott meg. Aktuális számunkban is rengeteg izgalmas helyszín bukkan fel: ilyen a kanadai Yukon vidék, az Amalfi-part, a Côte d’Azur-on kipróbáltuk, milyen az új Audi S5. Északabbra is elkalandoztunk: a lapszám talán legszimpatikusabb szereplője az a négy norvég fiatal, akik egy elhagyatott halfeldolgozó üzemet alakították át a skandináv ország és talán Európa legcoolabb pontjává. Ezen kívül bemutatunk öt divatbrandet, akiket érdemes követni, megvizsgáljuk, milyen volt az elmúlt száz évben a lejtők divatja és még ezen kívül is rengeteg izgalmas témánk van, de itt megállunk.
Megnézem, mert érdekel!
