Így éltük meg az elmúlt egy évet

Spoiler: nem jól. 

Hivatalosan 2020. március 11-én hirdették ki a koronavírus-járvány miatti veszélyhelyzetet Magyarországon, vagyis kisebb megszakításokkal egy éve tart generációnk legkomolyabb erőpróbája, ami rengeteg nehézség elé állított mindenkit. A Roadster szerkesztőségének tagjai sem voltak ez alól kivételek, úgyhogy arra gondoltunk, kiírjuk magunkból a mögöttünk hagyott egy esztendő gondjait, gyötrelmeit, lelki  bajait és vágyait, és összefoglaljuk, hogyan éltük át ezt az időszakot.

Balla Sándor, újságíró:

"Az elmúlt egy évem. Mit írhatnék az elmúlt egy évemről? Próbálom magam előtt felfedni ezeket a gondosan elmetetett napokat, de folyton megrekedek. Mintha ezernyi tollpihét kéne kiragadnom egy összevart párnahuzatból, amelyet a szorongás légmentesített. A kreativitás szivárog belőlem, tompának érzem magam. Talán mert annyira homályos minden. Ez lenne a túlélés záloga? Megismerni a homály ezer árnyalatát, elfeledni a színeket. Otthonosan mozogni a szürkületben, olyan menedékházat találni, amely nemrég csak egy észrevétlen paca volt.

Jelen pillanatban nem az aggaszt, hogy visszatérnek-e egy nap a színek, hanem hogy lesz-e elég erőm és életkedvem újra felfedezni őket. Vagy tartósan az eseményhorizont mögött ragadok, ahonnan semmi sem juthat ki – még egy ártatlan fénysugár sem."

Csáki Csaba, újságíró:

"Tavaly ilyenkor nem gondoltam volna, hogy 2021. március 11-én még maszkban megyek boltba, a családom és a barátaim arcát nagyrészt egy kis képernyőn láthatom, étterem helyett a konyhában ebédelek, a délutáni agyserkentő feketémet egy kávézó napos teraszát lecserélve a nappali kanapéján kortyolgatom el.

Borzalmasan nehéz volt ez az egy év, lelkileg iszonyúan megviselt, még ha kifelé nem is mindig mutattam. Kis túlzással egy kezemen meg tudom számolni, hány pozitív pillanat köthető hozzá. Csak és kizárólag azért nem szeretném teljesen kitörölni az emlékeimből, mert életre szóló élményt is adott (lánykérés).

Kíváncsiságból azért visszapörgettem a telefonomban található képfolyamot a lezárásokat megelőző hetekig, és megnéztem, hogyan teltek átlagban az akkori napjaim. Néhány héten belül voltam korcsolyázni a Városligetben, óriás rántott húst ettem a Hold utcai piacon, céges szülinapon buliztam a kollégákkal, étteremben vacsoráztam, majd hétvégi brunchra mentem a – most már – menyasszonyommal, találkozót szerveztünk a volt munkatársakkal, közös meccsnézést a barátokkal, szülinapi partin koccintottam egy belvárosi szórakozóhelyen, podcastfelvételen vettem részt, díjátadó gálán jártam a Várkert Bazárban... Mit is mondhatnék. Beszédes. Szívszaggató. Pedig egy-két kivétellel nincs köztük különösebben extra dolog, mégis az elmúlt egy évre visszatekintve iszonyúan felértékelődik még egy csütörtök délutáni közös kávézás is valahol máshol. Bármit megadnék azért, hogy legalább az egyiket átéljem."

Izing Róbert, főszerkesztő:

"Tegnapelőtt, március 9-én volt egy éve, hogy az utolsó normális társasági eseményen részt vettem egy budapesti étteremben, igaz, a társalgás java része már akkor is a koronavírus körül forgott. Kíváncsiságból megnéztem, mikor is kezdtünk el írni a Roadsteren a vírus utazásra gyakorolt hatásáról: ez a dátum 2020. január 24-e, vagyis már lassan tizennégy hónapja tudósítunk arról, hogyan zárult be a világ, és hogyan szorultunk be az otthonainkba. Arról kell írnunk, ami homlokegyenest az ellenkezője annak, amiért ezt a magazint létrehoztuk.

Aki olvassa a Roadstert, tudja, hogy a testvérem Pekingben él, így több fronton is érintett vagyok, ha a vírusról van szó. Bevallom őszintén, amikor 2020 elején az első hírek megérkeztek a vuhani megbetegedésekről, egy pillanatra sem hittem volna, hogy Ázsián kívül globális méreteket ölthet a pandémia, emlékszem, ahogy a családdal együtt győzködtük az öcsémet, hogy jöjjön haza, itt nem lehet baj. Most pedig tavaly november tizedike óta bezárva ülünk Magyarországon, míg Pekingben hónapok óta nyitva vannak az éttermek, az iskolák és csak nagy ritkán üti fel a fejét egy-egy eset a tizenötmilliós megapoliszban. Nem volt jó érzés áthangolni a Roadstert sem egy feelgood utazási/életmód magazinból egy koronavírus-híradóvá, de elkerülhetetlen volt, hiszen a világ sajnos nem arról szól, hová mehetünk – az új valóságban új kérdéseket kell feltennünk magunknak. Mi lesz az utazás jövője? Hová és milyen feltételekkel utazhatunk? Hol leszünk biztonságban? Mi történik azokban a kultúrákban, ahová békeidőben szívesen ellátogattunk? Nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogyan éltem meg az elmúlt egy évet akkor, amikor ez a helyzet még teljesen aktuális. Apátia, frusztráció, düh, szorongás – ezek az állomások váltogatják egymást, néha órákra sikerül megfeledkezni mindenről, hogy aztán elölről kezdődhessen az egész siralmas körforgás. Összességében azonban optimista vagyok, a vakcinák megjelenése már a fény az alagút végén, így bízom benne, hogy ősszel, de legkésőbb jövő tavasszal az életünk ismét olyan lehet, mint 2020 előtt volt. Legalább annyi ideig fogom ünnepelni, hogy vége lett ennek a nyomornak, mint amennyi ideig tartott."

Tillinger Zsófi, újságíró:

Egy lány, ki Wightban éldegél
Gyorsabban jár, mint a fény
Ha egy nap elindul ő
Relatív az útidő
mert előző nap célba ér.

(Kempelen Ákos fordítása)

"Ezt a limericket Stephen Hawking idézi Az idő rövid története című művében, példaként arra, hogy ha a fénysebességnél gyorsabban utazunk, akkor a relativitáselmélet következményeképpen szükségszerűen visszafelé utazunk az időben. Ez elég találóan kifejezi, hogyan éltem meg az elmúlt egy évet. Nagyon relatívvá vált az idő a tavalyi karantén első napja óta. Egyszerre telt el elképesztően gyorsan és lassan ez az egy év, az élet pedig egyszerre nagyon mérhetővé vált koronavírus előtti és utániként. Ebben a relatív, az életünket lefagyasztó időben a természetesnek mondható megélések mellett – düh, kétségbeesés, elszomorodás, vágyakozás, frusztráció és társaik –, ha már a jelenben nem lehetett utazni, nagyon sokat utaztam visszafelé. És egyetlen gondolatot még a legsötétebb napokon is találtam, ami valamilyen furcsa oknál fogva mindig vígasztal: hogy a járvány előtt sohasem hagytam ki egy lehetőséget sem az utazásra és a szórakozásra.

Még akkor sem, amikor nem biztos, hogy megengedhettem volna magamnak; mikor a racionalitás azt mondta, hogy most spóroljak és inkább csak jövőre utazzak; most inkább koncentráljak a holnapi meetingre és ne menjek el erre a koncertre; inkább pihenjek egy nagyot otthon, és ne csatlakozzak egy esti kocsmacsatangoláshoz a barátaimmal. Százból kilencvenkilencszer biztos, hogy nem a racionalitásra, hanem a kalandra és az életre mondtam igent – és ha azokra gondolok, akiknél viszont bőven nem ilyen az arány, akkor úgy érzem: jól döntöttem, és ha nem is mindig a legkiszámíthatóbban, de éltem, nagy betűkkel éltem az életet. Ez pedig, ebben a nagyon relatív és ugyanannyira negatív világban számomra valamiért rettentő pozitív érzés: mert tudom, ha most nem is érzem a legpompásabban magam, mikor vége lesz ennek az egésznek, ugyanúgy visszatér az a lány, aki gyorsabban jár, mint a fény – és egy nap biztosan elindul ő."

(Fotók: Getty Images)

egy év | roadster | gondolat | milyen volt | nagy sztori