Amikor benyitottam, azt hittem, hogy Olaszországban vagyok

A környéken sétálgatva egyszer csak feltűnik. Péntek este van, szeptemberhez képest kellemetlenül hűvös. Semmi sem esne jobban, mint beülni valahová, ahol egy strapásabb hét után jó három órára minden elfelejtődhet. Már rögtön a belépést követően úgy érzem, mintha egy másik világra nyitnék ajtót. Meleg, barnás színek, őszi hangulatra reflektáló sárgás fények üdvözölnek, andalító itáliai zene és szívélyes köszöntés fogad. Ablak melletti hellyel kínálnak. Bájos és takaros térben ülök, letisztult és laza elegancia ölel körbe. Feszültségnek nyoma sincs, mindenki vidám és mosolygós, élvezi, hogy itt lehet, élvezi az életet. Egy pillanat alatt elfelejtem, hol vagyok, pedig még nem is rendeltem. Tényleg már csak a falon felfelé futó borostyánok, a teraszon kávézgató napszemüveges úriemberek, a hely előtt parkoló színes Vespák, no meg a koccanó aperolos poharak hiányoznak egy feelgood olasz film nyitójelenetéhez, hiába nem az Amalfi-parton vagy Umbriában nézelődök. Hanem a fővárosi Bikás Parkban.

Bizony, az egyéves születésnapját nemrég ünneplő Trattoria Serafina egyik asztalánál foglaltam helyet. Talán kevésbé van köztudatban ez az étterem, hiszen nem a belvárosi zsizsegésből lehet ide benyitni és a híre is nagyrészt szájról-szájra terjed. Aki ritkán teszi tiszteletét errefelé, az máris remek lokációjú, egyben eldugott helynek gondolja, míg a rendszeres Bikás Parkba járók szerint pont kiesik annak központjából – pedig csak a teniszpályáig kell elbaktatni érte.

Ha már tenisz, előző életében sportpubként jegyezték az almanachok. Jó két évnyi bezártságot követően Makai Jenő irányításával fokozatosan költözött vissza az élet; nem kis részben a tizennyolc év vendéglátós tapasztalattal rendelkező üzletvezetőnek köszönhető, hogy a környék kedvenc parkjának sarkában ma már egy mini Itália rejtőzik.

És mint hamar kiderült, ez is volt a cél.

„Mindenféle flikk-flakk és csillámos csoda helyett egy jó éttermet akartam, ahová jó bemenni, ahol jó az étel és – ami manapság cseppet sem elhanyagolható – kedves a kiszolgálás. Azt szerettem volna elérni, hogy ha bejössz hozzánk, ne jusson eszedbe, hogy a 11. kerületben vagy, hanem azt érezd, egy olasz trattoriában foglaltál helyet” – mondja a gesztusaival és sztorzgatásaival vérbeli vendéglátósként viselkedő Makai Jenő, aki egyébként az étlap közel nyolcvan százalékáért felel és naturális dolgok rajongójaként nemet mondott a piros kockás terítőre.

Álljunk meg egy salátakiszedőnyire a trattoria kifejezésnél, ami a kevésbé formális, sokkal inkább a laza, nyugodt, és közepes árfekvésű éttermeket jelöli Olaszországban. Általában családi vállalkozásként működik és egyszerű, regionális ételeket kínál. A túlbonyolítás nem szerepel a Serafina menüjében sem, helyette egyszerűséggel találkozni rajta, elvégre az olasz konyha sem túl kacifántos, ráadásul mindenki szereti, jól elkészíthető ételekkel és kiváló alapanyagokkal kényeztet,

plusz a konyhatechnika elsajátításhoz sem szükséges végigállni egy tizenkét órás firenzei gasztroworkshopot.

Pici „simulásra” azért szükség volt, mert nem a külföldiek dominálta Váci utcában vagyunk, ahol teljes gázzal üzemelhet egy kizárólag talján ízekre építő étterem, hanem ugye magyarok lakta környéken.

Így került külön kis kreclibe a hazai ízek képviselői közül például a nem paprikás krumpli állagú, kockaburgonyával tálalt, frissen, zsírszalonnán lepirított brassói, vagy a direkt bébi római salátával kínált tojásos lecsó, netán a madártej, a felhőcskéin sós karamellel élénkítve.

A hangsúly azért az itáliai fogásokra terelődik, relatíve hosszú étlapból lehet szemezgetni. Nem könnyű választani, de klasszikus előételként jól mutat a hajszálvékonyra szeletelt érlelt marhahúst rejtő marha carpaccio, ami parmezánnal, rukkolával, dijoni mustárral és lilahagymával kiegészítve egy kisebb buszkormány méretű tányéron érkezik. Mondani sem kell, mennyire légiesen könnyed és minden ízében az „anyaországot” idézi.

Nem kevésbé látványosabb a fajitas-jellegű – nem túl tüzes – piri piri, merthogy a forró serpenyőben az asztalon pihenve még sistereg is, sőt szinte lángol. A királyrákokat pedig vajpuhává varázsolja a fokhagymás szósz.

A fajsúlyosabb tételek közül kikértünk egy pizzát, méghozzá a parmai sonkával, mozzarellával, rukkolával, és koktélparadicsommal megrakott variánst. Kiváló a tésztája, vékony, de nem annyira mint a manapság trendi nápolyié és az egész nem tocsog a paradicsomban.

A ház egyik zászlóshajója a sonkával körbetekert borjú saltimbocca. Úgy fest, nem véletlenül: bár a borjú alapvetően kényes dolog, itt nagyon puhára sikerült, amiben vélhetően fontos szerepe van a fehérbornak, meg a zsályának és mindenek előtt a lényeget adó szaftnak.

Utóbbinak a köretként mellékelt polenta is örül, mert nyakig meg tud benne mártózni.

Kissé merész vállalkozás egy ilyen dolce vita-kör után ráadást bevállalni, de hát egy trattoriában képtelenség visszautasítani a tiramisut. Nagyon, már-már „veszélyesen” krémes, nem tejszín-, hanem mascarpone habos, valódi minőségi kávés ízbomba. Küldetése mindig, mindenhol az, hogy feldobjon (a neve is ezt jelenti) és tényleg: még egy rosszabb hét után is bármikor képes erre.

A Serafinában nem titkoltan vendégszemmel gondolkodnak, azaz, ha leülsz és megkapod az étlapot, akkor ne tudj választani a fogások közül, hanem kénytelen legyél visszatérni és megkóstolni a többit is, ami kimaradt. Mi biztosan jövünk, de elképzelhető, hogy legközelebb a 4-es metró helyett már Vespával.

A világ egyik legnépszerűbb úti célja. Olaszországot történelme, földtajzi adottságai, gasztronómiája és az egészet átjáró életigenlés egyszerre teszik ellenállhatatlanná. Olaszországért azonban, szerencsére, nem csak Olaszországban lehet rajongani.

(Fotók: Balkányi László)

tiramusi | carpaccio | étterem | olasz konyha | borjú